Meglepő találkozás

Reggel már későn vettem észre, hogy nincs itthon kenyér és mivel családom együtt óhajtott reggelizni, hát felpattantam a bicóra és elvágtattam a pékségbe. Tényleg siettem, ne kelljen várniuk. Mikor az úton tekertem át megláttam azt a régi srácot, aki gyerekkori barátom és aki évek óta Angliában dolgozik. Ahogy meglátott megállt, pedig már indulni készült. A gyerekkor könnyű szele csapott meg, mint mindig ha találkozunk. Mindig magasabb volt nálam, egy utcában laktunk egész életünkben. Jártam is vele, de nem úgy szerettem, ahogy ő szerette volna, hogy szeressem. Sosem értette meg.

Mindig úgy beszélünk, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Mindig bíztam benne - anyám is. Vele bárhová elengedett, moziba, lógni csak úgy, tudta, hogy sosem hagy magamra. Megvédett a fiúktól akik meg akartak hógolyózni, és a folyosón, mikor mindenkit felbuktattak. Egyszer sötétben jöttünk haza a moziból és a kocsma előtt részeg pasasok kötözködtek. Ő átkarolt, átkísért az út másik oldalára és csendesen annyit mondott: - Nem lesz semmi baj.

És én hittem neki...

Mivel én

Én napelemmel működöm - jobbára. Ma délután besütött a nap a szobába, ahol ültem. Hátradőltem a székben, előttem a gépen nyitva a játék, kezemben a kávéscsésze... - szóval királyság volt :)

Állítunk

Órát állítunk a hétvégén. Régen ilyenkor mindig buliztunk. Egy órával tovább tombolhattunk. Milyen klassz volt! Most inkább jelenti, hogy egy órával tovább vagyunk ébren. Reggel így is korom sötétben indultam bicóval, most még sötétebb és hidegebb lesz.

Bár a mostani időjárásra nem lehet panaszunk. Igazi indián nyár van. Ma lefutottam a 6 km-emet. Az jutott eszembe mi mindent köszönhetek az idei bicikli-futás kombónak. Megannyi természetet. Annyit amennyit így együtt talán gyerekkoromban láttam utoljára. Ennyi napfelkeltét, naplementét pedig még életemben nem láttam. Nézni ugyanazt a tájat csupaszon, majd zöldülve, virágban, terméssel, most pedig aranyban, barnában.

Először azt élveztem hogy győzöm le magam napról napra, méterről méterre. Most már nem kell figyelnem a fizikumomra, az elvan magától is

Örömöm

Futásban most éppen visszaszokós vagyok a sérülés után. Ma is mentem, persze még nem egész távot, mondjuk a kétharmadát. Visszafelé szinte száguldottam! Szenzációsan jól ment, úgy vigyorogtam az alkonyatban, mint a vadalma. Ilyen könnyedén tudok én örömet szerezni magamnak. Az utolsó 200 métert inkább gyalogoltam a meleg, esti szélben. Hihetetlenül megkönnyebbültem a gondolattól, hogy teljesen meggyógyult a csípőm és a lábam.

Korom

Mivel már február óta játszom, eléggé megismertem az ott lézengőket és szerintem ők is engem. Azt mondta nekem a múltkor egy 25 éves lány, hogy ha nagy lesz, olyan akar lenni, mint én, mert én nem vagyok begyepesedett. Hát ez tök cuki volt. Azon gondolkoztam, hogy én ugyan mit gondoltam 25 évesen a 40 évesekről. Szerintem semmit, legfeljebb, hogy szeretnék 40 éves lenni majdan. De a kettőnk élete ég és föld. Nekem már akkor két gyerekem volt, saját házunk, munkám és már réges régen felnőttem. Ő pedig még csak most keresi magát a saját életében.

Régiek vagyunk

A tesóm itt van a kisfiával. Két napja kollektíven családot látogatunk. Apu anyukájánál vetődött fel a téma, hogy a mai gyerekek már nem tudják, ha azt mondják neki hozd be a lisztet a telázsiról, akkor hová is kell mennie.Nem ismerik a hokedli, az almárium, a kredenc szavakat. Erre a tesóm nevetve hozzátette: az ő kisfia a kamra szót sem fogja ismerni, mivel ők meg panelban laknak. Viszont azt még mi megtaníthatjuk neki:)

Engedtessék meg

Felnőtt vagyok és felnőtt korom óta felnőtt kapcsolataim vannak. Akkor ezek had legyenek már olyanok amilyennek én szeretném őket! Olyanokkal szeretnék megismerkedni, nagyritkán barátkozni, akik engem érdekelnek. Olyanokkal akikkel nem érzem azt, hogy az ő játékukat játszom. Pont elég a családban megtennem nap, mint nap. Nem akarom a külső kapcsolataimban is felvállalni ezt a megterhelést. Legalább az legyen már szabad és olyasmi, ami rólam szól és nem mindig másról, más jó közérzetéről.

From

Olyan helyen dolgoztam, ahol pár embernek biz'Isten felállt attól, ha elhangzott: uniós jogharmonizáció, vagy intézményi finanszírozási rendszer. Szerintem ők előjátéknak is az Államháztartási Törvényt olvasgatták.

Bringa

Ez a cikk nagyon megfogott.

Talán mert a biciklizésért én is ölni tudnék. Igen veszélyes, sokszor hideg és meleg. De segít önmagammal lenni és ezért örökké hálás leszek neki. Egy balatoni túra nekem is régi álmom. Talán majd egyszer...

Nagylány

Gyors léptekkel jöttem hazafelé és az egyik ház előtt a tulaj éppen a vendégeit kísérte ki a kapuhoz. A lábuknál sündörgő kislány vágyakozó szemmel nézte a gubancos szőrű kutyust. Látszott rajta, hogy szeretné kicsit megdögönyözni. A gazda a szeme sarkából elkapta a pillantását és megszólalt:

- A kutya nem igazán szereti a kisgyerekeket. - a kislány lenézett a kutyára és szinte könyörgő hangon megszólalt:

- Én nem vagyok kisgyerek, én nagylány vagyok.

Nahátnahát

Ezeken mindig jót szórakozom:)

Kamaszkor2X

Vasárnap álldogáltunk a konyhában, támasztottuk a pultot, beszélgettünk. Nyílt a szobaajtó és a kicsi mászott ki rajta kócosan, világgyilkolós kifejezéssel az arcán. Morogva odaköszönt és ránk se nézve elmasírozott mellettünk. A férjem rám

vigyorgott:

- Figyeled, pont olyan, mint én.

- Ja, csak téged nem hagytak ennyire kibontakozni.

- Hát nem, én most bontakozok is.

De jó nekem, két kamasz, a lány meg az apja:)

Mesehajlam

Azért jó a játék, mert ott kiélhetem a mese és a fantasy iránti rajongásomat anélkül, hogy a tökéletesen immunis környezetemet terhelném ezzel. Az volt a legjobb, mikor az egyik csaj létrehozta a szövi facebook oldalát. Onnan már lehetett tudni ki kicsoda, és már arccal lehetett folytatni, amit addig névtelenül követtünk el. 

Játék

Mindig is játszottam. Míg én voltam gyerek, addig jobbára egyedül - a tesómék nem nagyon voltak se babázósak, se focizósak és star wars kártyákat sem gyűjtöttek. Mikor a lányok megszülettek, velük játszottam mindenfélét, és mikor meglett a számítógép, utána azzal. Nekem már maga a gép is egy felfedezni való, örökös elfoglaltság volt, bármilyen kevés időm is volt rá. Akkor még nem volt net és lemezen szereztem mindenféle kis programokat, mikor a sógorom hozott egy szuper máriót - hát attól kész voltam. Azután szereztem a lányoknak disney-s játékokat, a herkules volt a kedvenc. Később lett netünk, nekem meg egy kicsivel több pénzem és berobban életünkbe a Sims2. Játszottunk vele legalább 4 évig. Közben egyszer elvesztettünk egy év játékmenetet, mert bekaptunk valami vírust.

Azután a lányok kinőttek a játékból, és valahogy félretettük. Megvettem nekik a Sims3at is. Néha bekapcsolják. Én viszont legalább 5 éve nem játszottam. Valahogy nem hiányzott.

Mikor elkezdtem járni a számvitel tanfolyamra volt köztünk egy srác. Egy régebbi munkahelyről ismertem. Beül órára, felnyitotta a laptop-ját és elindított mindig rajta egy játékot. Pár órával később már majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság, mi köti le a kedves kollégát ennyire. Szünetben megnéztem magamnak közelebbről - na, nem a srácot - a képernyőt és szépen leolvastam róla a nevet: Empire. 

Regisztráltam. Egy másik blogom nick-jével. Ennek utólag azért örülök, mert az a régi blog nincs többé, de a név és az, hogy így szólítanak a társaim, az nagyon jó. 

Szóval elkezdtem játszani és mivel nem ismertem senkit és egyedül voltam, elkezdtek szívatni. Építgettem a várat, azután az erődöket, hol itt gyújtottak fel hol ott. Egyszer csak kaptam egy levelet. Egy szomszéd srác írta és elkezdtünk beszélgetni a játékról. Kiderült, hogy igazából a szomszéd városban lakik és nagyon jó fej volt. Akkor találtam ki, hogy szeretnék ahhoz a szövetséghez tartozni, ahová ő. De még túl kicsi voltam. Ez a fiú sokat segített, gyorsabban haladtam és nagyon örültem, mikor végre tag lehettem náluk. 

Azóta is játszok - már több mint fél éve - de már nem csak a játék kedvéért. Megtaláltam a helyem köztük. Elfogadtak, összebarátkoztunk. Több, mint 30an vagyunk, ebből kb 10 állandó, a többi jövőmenő, de ragaszkodunk egymáshoz és szerencsés vagyok, hogy megismerhettem őket. Megy privátban is a sok hülyeség, megosszák velem a nehézségeiket - az igazi életükből és tudják, hogy jó helyen vannak a titkaik. Furcsa volt, hogy ilyen gyorsan bizalmasak lettek velem, de nagyon aranyosak, fiúk, lányok, kicsi és nagyok...

Megfejeltem

Megfejeltem a mandulagyulladásos megfázásomat két nap irattározással. Hidegben szélben pakoltunk. Na, ilyenkor kellene a csapatépítő tréninget tartó hölgyikének idejönni és átültetni ezt a nehéz munkát valamely világmegváltó feladat részeként. A csapatot alkotó 30 nő fele nyugdíjas, vagy akörüli. A másik feléből vannak kismamák, és többen betegek - lásd én. De amit meg kell csinálni azt meg kell csinálni és nem volt mese, pakolni kellett. Több ezer összekötött dossziéköteget hordunk ki ilyenkor az irodából az irattárba. Eddig egy távoli faluba kellett pakolnunk, de a vezetőség most kijelölt egy helyet a városban, az egyik boltunk emeletén. 

Tehát korán reggeltől cipeltük ki a cuccot a lépcsőfeljáróhoz, két bevásárlókocsival sokszor és sűrűn fordulva. Rövid ebéd és csatárláncba felállva leadogattuk az anyagot a bejárati ajtóhoz. Hatalmas kupacokat szoktunk építeni ilyenkor, hülyéskedünk és igyekszünk kímélni azokat, akik nehezebben bírják valamiért az iramot. Másnap reggel jön a teherautó és következik a felpakolás. Kettős láncban adogatjuk fel. Kinn álltam az ajtóban, a szél kifújta az arcomat és csak mikor kocsiba ültünk és elindultunk a teherautó után, vettem észre, hogy kirepedt a szám. Hiába a meleg ruha, fáztam és éreztem, hogy megy fel a lázam. Ismeretlen volt ez az új hely, nem tudtuk milyen magas, milyen meredek a lépcső, milyenek a polcok? Meredekebb volt, mint gondoltuk és a polcok nem voltak készen. Nehéz úgy dolgozni lendülettel és odafigyeléssel, ha tudjuk, hogy hiába van helyileg rendben a cucc, mégis újra meg kell majd fogni az egészet és szétválogatva felpakolni, ha készen lesznek az állványok. Ez eléggé lelombozta a társaságot.

Eléggé köhögtem és nem ettem, nem ittam egész nap szinte semmit. Viszont jól haladtunk még akkor is, mikor nem jutott elég ember a lépcsőfeljáró és a terem között, ezért szinte dobálni kellett a dossziékat. Kimerítő volt. De mindenki bírta az iramot.

Sötét és dohos egy hely, hiába takarították ki miután a pékség kiköltözött onnan. Mondtam a csajoknak, hogy mégis van jó abban, hogy be van dugulva a fejem, nem éreztem semmi szagot. Gyér volt a világítás is, és szinte semmi természetes fény nem szűrődött be kintről, komolyan megváltás volt mikor 3 után kiléphettem a levegőre.

Szóval ilyenkor mutatkozik meg, hogy munkahelyi gárda hogyan tud együtt dolgozni. Mennyire toleránsak egymással, mennyire képesek a közös célért összefogni és minden nyűgöt félretéve összedolgozni. Ez ennek a csapatnak mindig jól ment. Sokfélék vagyunk, de mikor közösen kell megmozdulni valamiért, mindig fegyelmezetten és jó hangulatban tesszük. Bár úgy értem haza, mint akit agyonvertek, mégis az motoszkált bennem: na, ezt is megcsináltuk:)

Értelem

Mi értelme éjfélkor hülyeségeken morfondírozni, Simply Red-et hallgatni? Az égvilágon semmi. Pénteken egy cetlire jegyzetelgettem munka közben, hogy miről kéne bejegyzést írnom, de a papír a táskám aljában van és semmi energiám kiballagni és kikotorni. Majd holnap, vagy azután.

Egy gyűrű

Az úgy volt, hogy a vetélkedőben feltették ezt a nem túl bonyolult (bár pontatlan) kérdést: "- Hogy hívta a Gyűrűk Ura című filmben Gollam a gyűrűjét?" - Ott ült 40 ember és csak én tudtam a választ. Az egy másik bejegyzésben íródik, hogy mennyi rokonlelket éreztem akkor magam körül LOL:

Szóval: Drágaszágom:)

Idejön még témában a Kellékfeleség is, ha már drágaszág:)

Az egy gyűrű. Egy, mert az én drágaszágom az övét elveszítette. Tehát csak én hordom a gyűrűt, azt az egyet. A jobb kezem gyűrűs ujján. Miért ott? Nos, nálunk az szokás, hogy a jegyesek egymás bal kezére húznak gyűrűt és mikor megesküsznek átkerül a karika a bal kezükről a jobbra. Innen lehet megkülönböztetni ki jegyes és ki házas. Gyakorlatias rokonaink egyike szólt nekünk - mivel kismakettként házasodtunk - hogy ne a gyűrűs ujjunkra vegyünk gyűrűt, hanem a középsőre, mert a korral - és kilókkal - meg fog változni a körméretünk - igen, nem csak a derekunké:) - és ha hordani szeretnénk 5 év múlva is a gyűrűket, hát nagyobbat vegyünk. Az idő őt igazolta, tényleg szükség volt a cselre. 

Eljegyzéskor kísérő gyűrűt is kaptam anyósomtól, de mivel egy kis pici, vékony karika volt, eltört. Tehát tényleg egy a gyűrű. Egy darab.

Mirejó?

Miközben ebéd után nekifogtam vízkőteleníteni a kávéfőzőt és a vízforralót az jutott eszembe mire is jó egy ilyen banális betegség, mint ami most megtámadott engem? Mikor az ember még gyerek, jár egy hét, mikor nem kell suliba menni, anyáék aggódnak, de a harmadik nap után mikor már sokkalsokkal jobban vagyunk, egész nap lehet tv-zni.

Mire jó felnőtt korban? Eszembe juttatja az összes korlátomat. Mire vagyok, vagy nem vagyok képes. A betegség nem jogosít semmire. Nincs pihenés, lábadozás. Kiutaltam magamnak egy szabad délutánt, de holnap már dolgom lesz - sőt így, hogy a mai napot ellógtam, még több is.

Három éve nem voltam beteg. Erre először a lábam, most meg ez. Vannak jelek... hiszek is bennük... csak nem vagyok túl jó kódfejtő. 

Elvagyok

Bár dögrováson vagyok a mandulám miatt, de már a hét közepén megígértem a kisebbik lánynak, hogy vásárolunk. Bedobtam reggel az aszpirinc-met, orrspray, smink és használhatónak nyilvánítottam magam. Végigmásztam vele a várost, ő meg ott pörgött mellettem, belém karolt és nézd anya! ezt is nézd meg! - felkiáltásokkal, tánclépésekkel rángatott üzletről üzletre (és vissza). Anya pedig nézte, tartotta, bírálta és fizette a dolgokat. 

Délután idetettem magam a gép elé, blogoltam, fészeztem, munkát egyeztettem, játszottam, most meg olvasgattam. Olvasgattam a múltat. Két hét múlva lesz öt éve, hogy Bogiék miatt regisztráltam az Indá-n, azért, hogy hozzá tudjak szólni, együtt tudjak hülyéskedni a többiekkel. Most visszataláltam régi kommentekhez, régi bejegyzésekhez az ismerős blogokon. De jókat mosolyogtam, igazi-őszintén, mint akkor :) Néha meglepődtem: Jéé, ezt én írtam? - Én bizony :D

Miért kell betegnek lenni ahhoz, hogy az ember kicsit leüljön gondolkodni? Vagy miért kell ezzel megvárni a szilvesztert? Mert én is mindig rohanok. Pedig ez csak az elmúlt öt év történése. Egy percig nem unatkoztam, sokszor szorongtam és féltem, tele voltam bizonytalansággal. Utólag látom, a legtöbb felesleges volt. Megoldódtak, elsimultak a görcsök. Semmi sem ment magától persze, de minél többet tettem bele egy ügybe magamból, annál biztosabb lehettem, hogy lesz megoldás. És lett is. Arra szerencsére most sincs időm, hogy kivesézzem, ezek mennyit vettek el belőlem és mennyit tettek hozzám. Bár elnézve a ráncaimat nem kell a válaszért túl messzire menni.

Itt voltam

Rossz felhasználás

Ez az egész kirándulós csapatépítős lötyögés - na, nem az egész, mondjuk a három napból másfél - Eu-s támogatásból valósult meg. Valami TÁMOP pályázatból bejövő pénz, amit szervezetfejlesztésre kell fordítani. Ezek voltak a tréningek és játékok meg tesztek, amikkel szórakoztattak minket. Kidobott pénz.

Viszont voltunk hazafelé jövet üzemlátogatáson egy édesipari cégnél, ahol láthattuk a pályázati pénzek helyes elköltését is. A cég 1981-ben magánvállalkozásként egy családi házban kezdte. Mézeskalácsot sütöttek a konyhában, a szobában csomagolták, a folyosón dobozolták és onnan vitte el a teherautó. Évekig nyomorogtak a szűkös helyen, mikor már annyi megrendelésük lett, hogy mindenképpen költözniük kellett. Nem tudták betartani az élelmiszerrel kapcsolatos előírásokat, a cégformájuk sem volt megfelelő, viszont sikerült összegyűjteniük némi pénzt. Ezzel és az elnyert pályázattal indultak a Duna egyik oldaláról a másikra építkezni. Felhúztak egy csarnokot és kibővítették a termékpalettájukat.

Bármerre jártunk mindenhol a pályázatok unio-s tábláit láttuk. A vezető elmondta, hogy sikeresen pályáznak általában, és idén vissza nem térítendő támogatást is kaptak az államtól. A kapott pénzeket mind beforgatták a cégbe. A tulajdonos, szinte benn lakik a gyárban a feleségével együtt és most ott tartanak, hogy kinőtték a meglévő üzemet és raktárat - ezt a saját szemünkkel láttuk - és újra költöznek egy akkora csarnokba, ami nagyobb, mint három focipálya.

Tetszett a lendület és a kedvesség, amivel a cégről magyaráztak és nagyon kedvesek voltak, dehát a cégünk partnerei és bár mi csak könyvelők vagyunk, nem boltvezetők és menedzserek, mégis kaptunk ebédet és útravalót is. Több ilyen sztorit kellene megismernünk ahhoz, hogy higgyünk abban, érdemes tenni a dolgunkat és csinálni amihez értünk.

Fénykor volt

Azért az elmúlt években jól nyomon követtem a blogolásom és mások blogolásának történetét. Ma már olyan furcsa érzés visszagondolni, hogy volt idő, mikor naponta két három bejegyzést írtam, és sokszor szóltam hozzá másokéhoz. Annyira fontosnak látszott, hogy megosszam a gondolataimat és tudják mások is, mi az ami érdekel, mivel értek egyet, mi vált ki ellenérzést belőlem. Ellenállhatatlanul vonzott a közösség, a hasonlókat kerestem - és találtam is - és az ellentéteket - olyanok is voltak bőven. Olyan munkakörben dolgoztam, hogy ott is tudtam időt szakítani az írásra és itthon is tudtam írni. Sok időt és energiát tettem bele abban az időszakban.

Mi változott? Valószínűleg én:) Akkor fontosnak tűnt egy idegen közösségben valakivé lenni, fontos volt a külső megerősítés. Évekkel ezelőtt volt. Ma jobban megértem, hogy nem tudok kibújni a bőrömből. Ebből kell kihoznom a magamnak valót és úgy gondolom, amit a blogvilágból tanulhattam azt megtanultam. Voltak konfliktusaim, lettek barátságaim és sokat változtam. Nem alapjaimban, hanem a módszereimben, tanultam nyíltságot, szókimondást, gyors kapcsolatteremtést. Amit akkor írásban gyakoroltam, most úgy hozza a sors, hogy szóban is le kell játszanom. Ez egy olyan félelmem, amiről tudtam, hogy egyszer elém fog állni. Megalapoztam az ide vezető utat és én fogok végigmenni rajta.

 Írtam többfelé is, el is sirattam párat . Az utolsót elég nehezen engedtem el, de lejárt az ideje. Most elfoglalt vagyok, ritkán jut eszembe, hogy írnom kéne. Ide bármikor szívesen visszajövök és ez a háromnapos kirándulás kívánt egy kis megemlékezést. Olyan nekem ez, mint egy nyugodt kis sarok. A legrégebbi blogom:)

Nem unnám meg

Megkaptam már egy párszor, hogy fárasztó ez a Balaton mániám, de nem igazán érdekel. Balaton, Velencei tó, két olyan dolog, amit sosem unnék meg. Már csak a látásuktól is jobban vagyok. 

Első délután iszonyat szél volt. A csajok plédekbe burkolózva húzódtak szélcsendes helyre, én meg lefeküdtem egy csupasz műanyag nyugágyra arccal a víznek és szép csendesen elaludtam. Kit érdekel a szél? Csak hallgattam a víz csobbanásait, sütött a nap, nekem nem is kellett semmi több. Szívem szerint egész hétre ott maradtam volna... és még tovább is:)

Jól kihasználtam ha volt pár szabad percem, kávéval kiálltam a stégre és bámultam Badacsony felé, naplementét néztem és göncöl szekeret, ezüstös holdat, hattyúkat.

És tényleg gyógyultam, lassan rendbejön a lábam. Ma megint futottam. Igaz, egész rövidet, de mégiscsak futás volt.

Felejthetetlen

Szóval azt, hogy a kisvezér ott áll előttünk, kezében egy üveg nemtommivel hadonászva, torka szakatjából üvölti, hogy: "Én vagyok itten a numerakirály!!!..." - azt míg élek nem felejtem el :D

Mint a hagyma

Shrek örökbecsűje: " Ogre, mint a hagyma..."

Az ember is, mint a hagyma, többrétegű. De a rétegeink más vastagságúak, különböző számúak és mindenki másra használja ezeket. Ilyen csapatépítő tréningeken, mindig vannak feladatok amik kiborítják az embereket. A mostani játék nekem kis pálya, de arra jó volt, hogy megfigyeljem a népeket. A játék egyáltalán nem, de az emberek reakciói annál meglepőbbek voltak.

Van a munkaügyön egy nagy darab asszony. Mindig vidám, nevetgélős, olyan kereken tud viccet mesélni, hogy a körülötte állók dőlnek a röhögéstől. Most is egész úton ment a hülyeség, nagyon jó helyen ülök - gondoltam - tőle két széknyire. Minden aranyköpését hallottam.

Volt egy olyan feladat, hogy három csoportra kellett szétválnunk. Az első csoport a szárazföldön, néma volt, de ők ismerték a feladat lényegét, a térképet és az utat. A második csoport egy börtönszigeten lakott, látott és beszélhetett, nekik kellett (volna) végrehajtani. A harmadik csoport egy elátkozott szigeten vak volt. A cél az volt, hogy megmentsék a vakokat a szigetről.

A vakok közé sorsoltak. Nehezen viseltem a kiszolgáltatottságot, hogy passzívan kell várnom, míg a társaim túl vitákon és szerencsétlenkedésen próbáltak megmenteni. A végrehajtók egyáltalán nem figyeltek a térképet ismerők mutogatásaira, nem haladt a feladat egyáltalán. Egymást túlkiabálva próbálták győzködni a másikat a saját igazukról. Álldogáltam ott és közben a kolléganőm, aki a szobatársam is volt közelebb jött és megkért, hogy fogjam meg a kezét. Támogattam, mert tudom, hogy van aki elkezd szédülni, ha huzamosabb ideig becsukott szemmel kell állnia.

A foglalkozást vezető csajok sem voltak a helyzet magaslatán, az egyiknek fontosabb volt a telefonját babrálni, a másik meg a vezérigazgató helyettesnek tette a szépet. Jó 20 perc szenvedés után csak kirángattak minket a szárazföldre, de akkor már páran majd fel robbantak, vagy majdnem sírva fakadtak az idegtől. Elég szerencsétlenül alakult az egész. Ha másképp jön ki a sorsolás, talán sokkal hamarabb végeztünk volna. Így viszont sikerült egy gyenge minősítést szerezni és én már akkor láttam ezen a bizonyos vicces nőn, hogy nagyon a lelkére vette ezt az egészet. Csak azt hajtogatta, hogy ő mindent megtett, szinte mintha valóságos helyzetben kellett volna megállnia a helyét. Kifelé menet még mondtam is neki, hogy ez csak egy játék, ne vegye a szívére és vegye számításba milyen emberekkel volt egy csoportban és, hogy szinte semmi támogatást nem kapott a feladathoz. De ő csak fújta a magáét. Még este is. Reggel ott ült az asztalnál sápadtan, piros szemekkel és azt mondta nem aludt semmit az éjjel, mert folyton az járt az eszébe, hogy milyen bénák voltunk és, hogy az jött le az egészből, hogy az elszámoltatás és a munkaügy milyen semmirevaló. 

Megölelgettem és vigasztaltam, bár láttam, hogy tök felesleges. Csak abban bíztam, hogy majd kialudja, de képes volt még ma - csütörtökön is - a munkahelyen előhozakodni és morogni ezen. 

Sosem láttam még ilyennek. Úgy látszik mindenkinél van vékony jég. Még olyannál is aki a legszilárdabbnak látszik. Ő a vicceskedést - és a túlsúlyát - védekezésre használja. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen semmi kis hülye játék ennyire kiborítja. Nagyon sajnáltam az egészet.

Hazatérés

Az ember a saját lányában ritkán csalódik. Így voltam ezzel én is, a kicsi nem hazudtolta meg magát, ezzel fogadott:

- Híztál anya! Nagy a hasad!

Én meg gondoltam: Te is hiányoztál kicsim:)

Fontossági sorrend

Egy ilyen céges kiránduláson sok mindent meg lehet tudni más emberekről - már ha akarunk. Ezek a dolgok lehetnek viccesek, meglepőek, vagy éppen szomorúak. Láthatod a máskor makulátlan főnököt ittasan, kócosan, a kollégát pizsamában, esetleg bugyiban ugye, mert hogy ez mégis csak női szakasz:)

Bizonyos dolgok fontosságáról esett szó, mire a csopvez asszonyom a következőt mondta: " Amit nem eszik meg apád (mármint a férje) azt megeszik a kutyák. Amit nem esznek meg a kutyák azt megeszik a csirkék. És kik hozzák a legtöbb hasznot? A csirkék! Hol itt az igazság?"

ettől dobtam egy hátast... lol

Remény

Remélem ugyanolyan szertelen-romantikusan fogja javítani a dolgozatokat, mint ahogyan feltették benne a kérdéseket.

Inkább nemá

Komolyan jobb fürdőszobát takarítani, mint nekiülni valaminek, ami ennyire nehezemre esik.

Állati

Aggódtunk a télen, hogy a tavaly széttört gólyafészekre - amit az EOn újrahegesztett - visszajönnek-e a gólyáink? És megérkeztek. Napokig téma volt a városban, egymásnak adták tovább az infót az emberek. 

Öt cicánk született. A férjem nem túl boldog, pedig olyan kis szépek és egészségesek. Gombi jó anyukának bizonyul. A kutyát persze rettenetesen érdeklik a kis szőrgombócok, de nem macerálja őket.

A kolléganőnek a cicákkal egy időben kisnyulai születtek, viccelődtünk, hogy cseréljünk, bár megállapította, hogy a cicákból valószínű nem lenne olyan finom pörkölt. Brrrr.

Még egy kicsit

A leendő nagyfőnököm az állásinterjú után - ehhez ragaszkodtak - megkérdezte, ha tudtam volna, hogy az elmúlt évek ilyen viszontagságosak lesznek, akkor is elmentem volna?

Azt válaszoltam, hogy igen. Kicsit meglepődtem, mert nem jellemző rá, hogy bárki személye után mutasson érdeklődést, de annyit tudtam neki mondani, hogy akkor el kellett mennem, hogy tanuljak még.

Tanulnom kellett, mert nekem nem felelt meg, hogy egy helyen bizonyítottam. Ha karrierista lettem volna, nem jövök el. Szinte ki volt jelölve az utam ott. Sorba rakva a székek, de nekem tudnom kellett, hogy máshol is megállom a helyem. Idegenben akartam szerencsét próbálni, ismeretlenek között. Volt alkalmam többször is, mindenhol új mentalitás, új informatika, új ügyvitel, más morál. És azt hiszem, amit meg kellett tanulnom azt megtanultam és most visszaviszem nekik magammal.

Emberanyag

A kapkodásból és a fejetlenségből láttam annyit az utóbbi két évben, hogy kitart a következő 10-15 évre. Például az intézményfenntartók megalakulásával egyidőben elküldték az iskolákból az összes gazdaságvezetőt és pénzügyest, mondván ezután az KlIK fogja megoldani az ilyen irányú ügyeket. Az iskolák ezt el is fogadták és kb két hét alatt rájöttek mekkorát szívtak ezzel. Mert elhitték. Elhitték, hogy az embereikkel a munkát is elviszik tőlük. De nem így történt. Minden nap újabb utasítás újabb táblázat, újabb kimutatás készítése még aznapra, hozzáértő ember nélkül. Ott áll a pedagógus, az igazgató, az iskolatitkár, vagy a pedasszisztens és nézi az excelt, meg a kérdéseket és azt sem tudja hol keresse az adatokat, nem hogy hova írja a választ. Mert ez olyan, mintha a szakácsnak kellene olajat cserélni az autóban. Nem tudja. Aki csak kívülről látja az irodai munkát az csak legyint, hogy egykutya, de nem mindegy, hogy ki mivel foglalkozik, mert én sem tudnám ellátni a titkárnő munkáját, aki jegyzőkönyvet vezet, vakon, tíz ujjal gépel és gyorsír. Az is egy szakma. Ő sem tudná bevallani az áfát. Mindenki munkájára szükség van. Ha kivesznek a sorból egy embert, borul az egész. 

Na, azóta nem is működik rendesen semmi. Minden csak félig meddig készül el és míg a KlIK-nél szépen feltöltötték a létszámot, a munkát meg leosszák. Ehhez értenek, nincs mit tenni. Csak megint a lényeg sikkad el, az oktatás és a gyerekek.

Most meg

Hirtelen olyan nyárias tavasz lett. Olyan kemény a föld, hogy peng rajta a kapa, mint ha a járdát akarnám megkapirgálni. Előkerültek a leanderek és átteleltek anyósomnál a tavalyi muskátlik. A kertbe a férjem valami kemence-sütögető-izét tervez. Vett téglát és bújja a netet ismeretanyag után. Örülök, hogy valami végre felvillanyozza kicsit. Mostanában csak kudarcok érték, ráférne végre egy kis sikerélmény. Bár a hétvégén megy Pozsonyba, vásárba, remélem lesznek vevői.

Zűr

Senkinek sem könnyű. Itt van például apu, aki szintén közszférás, nyugdíjas. Az új közig törvény szerint nem alkalmazható, tehát végleg lenyugdíjazták őt is. Rosszul esik neki, mert a pénz és a munka is jó volt, szeret autót vezetni, tud is, meg mindenféle karbantartáshoz ért, tehát nem jártak vele rosszul, most mégis itthoni életre van kárhoztatva.

A nagymamám alig, hogy jól van, történik vele valami, most például elesett és elég erős fájdalmai vannak, meg sem tudja mondani hol, csak a hátát fájlalja.

A másik nagyszüleimnél is elég rossz a helyzet. Nagyanyám viszi a hátán a családot. Anyu testvére súlyos depressziós és hipochonder. A férje el akarja hagyni, de mégsem tudja otthagyni, mert "szegény" asszony segítség nélkül teljesen életképtelen. A gyógyszertárba, vagy a boltba sem képes elmenni. Ezért mama, akinek súlyos ízületi gyulladása van, állandó fájdalmai, ő főz rá, ha kell el is viszi neki a kaját, közben ellátja a féltehetetlen, töksüket nagyapámat. Szóval, agyrém. Sajnos nem a szomszédban laknak, így csak meg tudjuk hallgatni, mamát, bár igazából a hozzátartozóinkat kellene megregulázni, vagyis nem is most, már 20 éve kellett volna.

Kilépni

Kilépni a biztonságból, az ismerősből sokak szerint felelőtlenség. Otthagyni a közelit, újra kezdeni kicsit félelmetes. És újra megteszem. Nem tudok más lenni. Nem tudok megalkudni.

Próbáltam. Másfél évig. És mindig csak adtam magamból. Összeszorítottam a fogam, annyira akartam, hogy működjön. De minden stresszoldó, közösségműködtető praktikám úgy tört meg ezen a hideg és kemény falon, ezeken az önző, buta embereken, mint hullámok a mólón. Nem tudtam átnézni rajtuk és nem tudtam nevetni rajtuk. Álmélkodva álltam és figyeltem, hogy találkozik ezekkel az emberekkel a butaság, az önzés és a rosszindulat ilyen fokon. Ők számítanak itt az értelmiségnek. Diplomás emberek 40-50 közöttiek, tapasztaltak... és borzalmasak. Mikor azt hallom valakitől, hogy a főnököddel csak három baj van: - nem tud írni, olvasni és számolni. Az már tényleg súlyos.

Megpróbáltam és azt hittem működhet nélkülük is. Nem kell nekem rájuk figyelni, nem kell őket megértenem, de rájöttem képtelen vagyok ilyen sivár, sekélyes emberek között létezni, akikkel egy értelmes mondatot nem lehet váltani.

Elmegyek. El és vissza. Vissza egy régihez, aki visszafogad, sőt örül nekem. kedvesek voltak, ők kerestek, én is kerestem és egymásra találtunk. Nem éreztették, hogy visszafogadnak. Mint régi ismerős mentem az ismerős folyosókon és mindenhol kérdezgették: - Tényleg visszajössz? De jó...

Jó lesz-e? Ha én azt tudnám előre. Unom a kalandozást, a rengeteg munka utáni még több munkát. Időbeosztást, munkaköri leírást, szabadságolást és szakmailag korrekt főnököt akarok. Ott van. A többi egyenlőre nem érdekel. Végre megint itthon lehetek majd 5 napot a nyáron és a vizsgáim előtt is készülhetek nyugodtan.

Azt kérdezgették itt, hogy nem gondoltad meg magad? meg: aludj rá egyet. Nos, nem egyet, százat aludtam már rá. Az volt a nehéz. Mikor kiszenvedtem a döntést, onnantól napról napra könnyebb. Persze itt is szereztem barátokat, akik nap, mint nap elmondják, hiányozni fogok, de lassan elengedem a szálakat. Megtettem már párszor, nem ismeretlen az érzés, csak olyan üres...

Megjött, akit annyira vártunk

Idegbajos egy nap volt. 2013. április 17. Reggel 6.10, sms: a kórházban vagyunk.Hét előtt találkoztam a kisebbik tesómmal, még munka előtt és megbeszéltük, hogy innentől kezdve szorítás van a középső tesónkért, mert útnak indult a kisfia és azt hiszem minden anya tudja milyen nehéz megtenni azt az alig 20 centit ebbe a világba. Bár végig jól volt a terhessége alatt, de volt magas vérnyomás, cukor, minden ami kell. Annyira szigorúan betartotta a diétát, hogy hátulról meg nem mondtam volna róla, hogy terhes, mert karcsú volt még az előző hétvégén is, mikor meglátogattuk így testvérileg és még plázáztunk és főzött nekünk, meg minden. 

Szóval vártunk. A kicsi már felhívott, hogy szerintem mi van, délután 2 és még semmi hír. Már ráírtunk telón, hogy mondjanak már valamit! Semmi. Ki tudtam volna ugrani a bőrömből és régen éreztem már ilyen szorongást. Ilyenkor sajnálom, hogy nem bagózok! Képtelen voltam hazajönni, az irodában munkaterápiába fogtam, hogy eltereljem a gondolataimat - volt mivel - aztán 6 körül már nem láttam a monitort a fáradságtól és elindultam haza. Csak szépen komótosan, mikor megcsörrent a zsebemben a telefon. Apám volt, hogy végre felhívta a sógorom és elmondta, egészséges kisfiuk lett, 3700 gr, 56 centi, egész napos vajúdás után végül császárral. Egészséges szép, sima kisgyerek. Alig várom, hogy lássam, hogy karba vehessem. Szombaton babalátogatás :)

Hónapok

Olyan volt a március, amit megemlegetünk egy darabig. Vagy legalább is egy bejegyzésben megemlítünk :) Március 15-én akkora hóvihar volt, hogy ezrek rekedtek az utakon, pályaudvarokon. Az esemény elég nagy indulatokat kavart, mert ez a szerencsétlen időjárás ennyire rosszul időzített és senki nem volt felkészülve erre. Sem az autósok, akik elindultak hosszú hétvégézni, sem a közútkezelő, sem a rendőrség, sem a tűzoltóság. A dolgozókat megértem, a sofőröket, a buszvezetőket, hiszen mindenki a munkáját végezte, mindenki haza akart jutni végre, és sok embernek nem volt választása. Azt viszont, aki kisgyerekkel, vékony ruhában, folyadék, tartalék pelenka, miegymás nélkül ült autóba, hát azt nem igazán. Azt hiszem a nagy felháborodás közepette jobb lett volna, ha mindenki magába néz egy kicsit és önkritikát gyakorol. Például a vállalkozó, aki Ausztriában síelve arra utasította a beosztottját, aki tengelyig érő hóban vesztegelt az M7-en, hogy állítsa le a motort, mert tönkremegy. Aha, ha az embere belefagy a kocsiba, az nem számít! Kedves, igazán, ezek után én magam is kéz és lábtörést kívántam volna neki, de a srác miután nem volt hajlandó megtenni ezt, hát a főnök így online kirúgta, erre megjelent a cég neve, címe a facebook-on ország világ előtt. Csak úgy miheztartás végett.

Eszembe jutott egy régi sztori. 5 évvel ezelőtt nagy árvíz vonult le a Tiszán. Ahol le kellett szállnom a buszról, a körforgalom betonsávjára már kiszivárgott a víz. Védték a várost, rengeteg katona, az egész sétányt beborították a hatalmas helyekbe hordott homokzsákok.Egy multinál dolgoztam a város és a Tisza másik oldalán, kb 50 m-re a gáttól. Azon viccelődtünk, ha megindul a víz mi fogjuk először látni, mert az iroda ablaka közvetlenül a gátoldalra nézett, de mesélni már senkinek nem tudunk majd róla. Persze bementünk dolgozni, mert az élet nem áll le ugye, még ha a fejünk felett csapkodnak a hullámok, akkor sem. De azért belegondoltam, ha a gyerekemmel kellett volna bemennem dolgozni, akkor inkább mégis otthon maradok, pénz ide, vagy oda, mert a saját életemet úgy kockáztatom, ahogy akarom, de az övékét soha.

Ma este zenét hallgatok

Csak úgy itt a gép előtt. Tavaszodik.
7kor léptem ki az irodából. A parkban párocskák sétálgattak összebújva, mindenhol békák és madarak.
Tavaszodik.

Hosszú az út míg a kezem a kezedhez ér
Szeretni valakit valamiér'
Ne tudja senki ne értse senki, hogy mér'
Szeretni valakit valamiér'
Ezer életen és ezer bajon át
Szeretni valakit valamiér'
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj
Szeretni valakit valamiér'

Fenn az ég, s lenn a Föld
Álmodunk s felébredünk
Minden út körbe fut
Béke van felejts el minden
háborút

Esik a hó és szemembe fúj a szél
Szeretni valakit valamiér'
Ég a gyertya ég el ne aludjék
Szeretni valakit valamiér'
Ezer életen és ezer bajon át
Szeretni valakit valamiér'
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj
Szeretni valakit valamiér'

Fenn az ég, s lenn a Föld
Álmodunk s felébredünk
Minden út körbe fut
Béke van felejts el minden
háborút

Fenn az ég, s lenn a Föld
Álmodunk s felébredünk
Minden út körbe fut
Béke van felejts el minden
háborút

Mennyi emlékem van ezekről a számokról. Semmi megosztás, rosszindulat, csupa nyugalom és kedves viccelődés. Van a youtube-on egy Republic 100-as. Relax.

Igazolt

Már a harmadik szakállamtitkár hagyja ott a posztját pár hónapon belül. 

A szakállamtitkár nem politikus, hanem szakember. Például neves közgazdász, aki külföldön tanult, bankoknál, nagy multiknál szerzett tapasztalatot.Azért hívják a minisztériumi állásba, hogy a kormány döntéseit segítse, tanácsaival alátámassza. Jó állás, van akinél életcél, magas fizetés, hírnév. Mégsem maradnak az emberek. Egyszerűen nem bírják. Nem bírják aggyal, gyomorral, ami ott megy. Nem adják a nevüket dilettáns, politikai alapú döntésekhez, nem fogadják el a báb szerepét, nem akarják értelmetlenül, fejüket elfordítva élni az életüket. Erre nem elég a nagy fizetés és a cím. Annak, aki nem ott nevelkedett, annak olyan kicsit az a világ, mintha mindig görbe tükörbe nézne.

Azt láthatták amit én is, sőt már a férjem is - aki ezen teljesen ki van akadva - hogy a vezetők sosem tudnak semmit, a kérdésekre kérdéssel felelnek, ha gubanc van egymásra mutogatnak, feleslegesen szórják a pénzt értelmetlen dolgokra, de ami fontos lenne - azért, hogy az adott helyen a betöltendő funkciók működjenek - arra nem futja.

Próbáltam felkészíteni a férjemet is arra, ami rá vár. Közigben még autószerelőnek lenni is szívás. Annyira nem értenek gyakorlatias dolgokhoz, hogy azt hiszik a szerszámok maguktól működnek javítás és felújítás nélkül örökké. A dolgozók képzetlenek, az autók egyre újabbak. Manapság mikor egy diagnosztika úgy kezdődik, hogy csatlakozás a számítógépre, ott még a munka nyilvántartását is kartonon végzik (XXI. század!!). Szegényt sajnálom, mert ő még nálam is érzékenyebb ezekre. 

Az az igazság, hogy kívülről sokan gondolhatják mit panaszkodok, hiszen van munkám, a hónap végén fizetésem. Mit csináljak? Ha már dolgoznom kell, szeretnék olyasmit csinálni, aminek értelme van. Ez a zagyvaság, amiben sokan annyira szeretnek kotorászni és amiből az arra tehetségesek még meg is gazdagodnak, engem elrémít.

Az egésznek semmi köze a valósághoz.

Én is voltam

Igazán hihetetlen, én is voltam fiatal. És ez a szám ment végtelenítve a lejátszón. Ez a szám kísért engem sokáig, és emlegettem, hivatkoztam rá sokszor, mert a két szín együtt én vagyok. Az ő emlékére:

És egy mostani kedvenc.

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!

Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni, 
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
Neked udvaroltam, az öledbe borultam
Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni, 
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
Neked udvaroltam, az öledbe borultam
Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma
Senki bele nem halt még komédiába
Ripacsok, színészek, az élet a tiétek
Minek ölre menni, kezdjetek szeretni!

próza:
jó néha sötétben a holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni.
jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.


Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már mindent megbántam
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet…
…kezdjetek el élni!

Zebra

Nem állat. Gyalogátkelőhely.

Városunk központja elég forgalmas reggel fél 8 és 8 között. Sok gyerek és félőrült biciklis kering akkortájt arrafelé. Évek óta készül oda zebra, a biztonságukat megóvandó. Ősszel felfestettek az említett útkereszteződésbe 4, azaz négy db zebrát. A kereszteződés 4 sarkán a következő helyek vannak: iskola, városháza, piac, Coop szupermarket. Mindegyik előtt parkolók vannak az autóknak. Van valami hülye szabály, hogy a gyalogátkelőhelytől 5 m-ig záróvonalat kell felfesteni. Tehát sok millióért csináltunk gyalogátkelőhelyet, hogy megvédjük a gyalogosokat és azóta minden autós szabálytalanul közlekedik, aki mondjuk jobbról jön, de egy bal oldali boltba, vagy intézménybe igyekszik.

Kis vidéki paradoxon.

Majdnem sikerült

Karácsony környékén tönkrevágni a hűtőt. Vásároltam a főznivalót, bár nem sokat, mert tudtam, hogy nem igazán leszünk itthon. Vettem pulykát egy helyi termelőtől. Feldaraboltam, megmostam, becsomagoltam és betettem a kombinált hűtő fagyasztójába. Már akkor este fura volt, hogy kattog a hűtő, pedig még csak 1 éves, nem hiányzott volna, ha elromlik. Aztán abbahagyta. Aztán újrakezdte. Két nappal később takarítottam a konyhát és ahogy törölgettem a pultot és a bútorokat leguggoltam és megláttam, hogy nyitva van az ajtaja résnyire. A pulyka nem igazán tudott elhelyezkedni kényelmesen, ezért kinyomta az ajtót, helyhiány miatt. Ezért kattogott a szerencsétlen, mert próbált fagyasztani, ugyanakkor meg kellett birkóznia a kandalló melegével. Szerencsétlen! Villámgyorsan átmentettük a menthetőt anyósomhoz a hűtőládába és soron kívül rendezhettem egy hűtőnagytakarítást. Szerencsére nem érte maradandó kár.

Ő vállalta

Amikor úgy döntött megdolgozik az iparművész címért és pénzt és sok munkát feccölt a dologba, támogattam. Mikor ki akarta váltani az adószámot támogattam, pedig sokan - köztük az apám is - azt kérdezte minek?

Minek?

Mert így látja jónak, mert nem akar hazudozni, mert számlát akar adni, mert adózni akar és nem sunnyogni. Így a munkanélküli mellet kérdéses volt, hogy maradhat- e az adószám, hiszen úgy szól a törvény, hogy "bármilyen más bevételszerző tevékenység esetén nem jogosult" - és itt van egy felsorolás, amiben az adószámos státuszú adózó nem szerepel. Telefon hegyeket ejtettem meg a NAV és a munkaügyi központ felé ezügyben és az csak a jobbik eset volt, ha egymásra hivatkoztak és nem adtak választ. A mostani helyzet úgy áll, hogy maradhat számlaképes, hiszen eseti, jelen esetben semmi, bevétel van. Csak drukkolni tudok, hogy egy esetleges ellenőrzés kapcsán nehogy másként értelmezzék a jogszabályt, mert akkor semmilyen protekció nem húz ki minket a szarból.

Elgondolkodtam

Már vagy harmadjára láttam a Híd Terabithia földjére című filmet. Megrázó. Nem is igazi mese. Felnőtt világot mesél el a történeten keresztül. Azt, hogy nő és férfi hogy teremti meg a világot maga körül. Az érzékeny, kreatív és nőies kislány, hogy vezeti rá egy bensőséges útra a fogékony, de tartózkodó fiút. Az álomvilág megépítése, az ellenségek és a segítők elképzelése, a közös ház, az együtt töltött idő, mintha az életet akarná szimbolizálni. A lány kitartása és a fiú bátorsága hoz nekik közös győzelmet és maradandó nyomot hagy a fiúban akkor is, mikor a társ már nincs vele. Iszonyatosan bölcs a megoldás bemutatása, az elengedésről és a folytatásról szól és az, hogy a fiú újra egy lánnyal tér vissza - igaz ő a húga, de mégis csak nő - sokmindent elárul az élet rendjéről.

Bensőséges és tiszta történet, amit a háttérben felsorakoztatott hétköznapi problémák tesznek hihetővé és valódivá.

Ja és persze

Tanulnom kéne, de annnyira nincs kedvem és szabad agykapacitásom hozzá. Nemsokára elkezdődnek a vizsgák és úgy érzem még nem tartok sehol, mert azt nem nevezném tanulásnak, hogy a netes anyagot kinyomtattam, rendszereztem és lefűztem. Kondizni kell magam arra, hogy foglalkozzak ezzel. Most a kettest sem bánnám, csak lenne meg a bizonyítvány. Persze mindig megfogadom, hogy ha eggyel végzek soha többé nem kezdek új tanfolyamba, aztán érdekes módon mindig elémhoz valami életbevágóan fontosat a sors.

Magam sem tudom hogy állok? Abban bízom, hogy a megpróbálom lépcsőfoknál és onnan nincs messze a cél:) De nyugi, végigmásztam két év alatt az összes fokot és volt, hogy vissza is mentem :P