Megfejeltem

Megfejeltem a mandulagyulladásos megfázásomat két nap irattározással. Hidegben szélben pakoltunk. Na, ilyenkor kellene a csapatépítő tréninget tartó hölgyikének idejönni és átültetni ezt a nehéz munkát valamely világmegváltó feladat részeként. A csapatot alkotó 30 nő fele nyugdíjas, vagy akörüli. A másik feléből vannak kismamák, és többen betegek - lásd én. De amit meg kell csinálni azt meg kell csinálni és nem volt mese, pakolni kellett. Több ezer összekötött dossziéköteget hordunk ki ilyenkor az irodából az irattárba. Eddig egy távoli faluba kellett pakolnunk, de a vezetőség most kijelölt egy helyet a városban, az egyik boltunk emeletén. 

Tehát korán reggeltől cipeltük ki a cuccot a lépcsőfeljáróhoz, két bevásárlókocsival sokszor és sűrűn fordulva. Rövid ebéd és csatárláncba felállva leadogattuk az anyagot a bejárati ajtóhoz. Hatalmas kupacokat szoktunk építeni ilyenkor, hülyéskedünk és igyekszünk kímélni azokat, akik nehezebben bírják valamiért az iramot. Másnap reggel jön a teherautó és következik a felpakolás. Kettős láncban adogatjuk fel. Kinn álltam az ajtóban, a szél kifújta az arcomat és csak mikor kocsiba ültünk és elindultunk a teherautó után, vettem észre, hogy kirepedt a szám. Hiába a meleg ruha, fáztam és éreztem, hogy megy fel a lázam. Ismeretlen volt ez az új hely, nem tudtuk milyen magas, milyen meredek a lépcső, milyenek a polcok? Meredekebb volt, mint gondoltuk és a polcok nem voltak készen. Nehéz úgy dolgozni lendülettel és odafigyeléssel, ha tudjuk, hogy hiába van helyileg rendben a cucc, mégis újra meg kell majd fogni az egészet és szétválogatva felpakolni, ha készen lesznek az állványok. Ez eléggé lelombozta a társaságot.

Eléggé köhögtem és nem ettem, nem ittam egész nap szinte semmit. Viszont jól haladtunk még akkor is, mikor nem jutott elég ember a lépcsőfeljáró és a terem között, ezért szinte dobálni kellett a dossziékat. Kimerítő volt. De mindenki bírta az iramot.

Sötét és dohos egy hely, hiába takarították ki miután a pékség kiköltözött onnan. Mondtam a csajoknak, hogy mégis van jó abban, hogy be van dugulva a fejem, nem éreztem semmi szagot. Gyér volt a világítás is, és szinte semmi természetes fény nem szűrődött be kintről, komolyan megváltás volt mikor 3 után kiléphettem a levegőre.

Szóval ilyenkor mutatkozik meg, hogy munkahelyi gárda hogyan tud együtt dolgozni. Mennyire toleránsak egymással, mennyire képesek a közös célért összefogni és minden nyűgöt félretéve összedolgozni. Ez ennek a csapatnak mindig jól ment. Sokfélék vagyunk, de mikor közösen kell megmozdulni valamiért, mindig fegyelmezetten és jó hangulatban tesszük. Bár úgy értem haza, mint akit agyonvertek, mégis az motoszkált bennem: na, ezt is megcsináltuk:)