Kulcs

Az a bizonyos kulcs:)

Takarékon

Nagyon takarékon nyomom:)

Ittunk

...nem is keveset:)

Szombaton délután a férjem szülinapját ünnepeltük. 13-an voltunk. Tárcsán sütöttünk húst, voltak saláták, sütik és persze szesz. Nálam az volt a gond, hogy rá is gyújtottam és ez betette a kaput. A következmény, hogy a vasárnapot vízszintesben töltöttem, miután végeztünk a romeltakarítással.

Az én ajándékom a fent látható jégpohárkészítő volt. A lányom volt a szövetségesem és a múlt héten legyártott több adag poharat és együtt izgultunk, hogy az apja meg ne találja a fagyasztóban. Jól sikerült a meglepetés, végre nem pólót meg ilyesmit kapott tőlünk, a tesómék pedig egy fullextrás dugóhúzót adtak neki. Mindennek nagy sikere volt. Jót nevettünk, mikor rájöttünk, hogy utánozhatjuk a görögöket, mivel ezeket a poharakat bátran a hátunk mögé hajíthatjuk és a terasz szélére kiállva meg is tettük, nézve azt hogy kié merre repül.

Jót szórakoztunk így együtt újra és jó, hogy a teraszra terítettünk, mert este eleredt az eső, de ez minket semmiben nem zavart már akkor, abban a zállapotunkban:) Még mindig nem 100-as a gyomrom, de minek iszik aki nem bírja!

Pill

Délután van, egyedül maradtam az irodában. Lassan beér minden autónk. A csukott ablakon keresztül hallom, ahogy visítanak a ventillátorok a motorháztetők alatt. Meleg van... Idebenn halkan duruzsol a légkondi, a laptopon hallgatom a Boyce Avenue-t. Lenyugodtam, hétvége jön újra családozással, tortával, kedveskedésekkel :) Jó pihenést mindenkinek!

Ezt nekem mára!

Unalmas és baromira sűrű nap!! Nincs még 4 óra?!

IGAZ

"Kedves Isten!
Miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit megöltek az osztályban?
Tisztelettel,
Egy Érintett Tanuló"
"Kedves Érintett Tanuló!
Ki vagyok tiltva az iskolából.
Tisztelettel:
Isten."

Mit lehet erre mondani? =(

Elveszíteni

Mi mindent lehet elveszíteni? Illúziót szerelmet..., de legyek egy kicsit racionálisabb, bármilyen tárgyat is. A hétvégén a hangosbemondó állandóan elveszett tárgyak gazdáit kereste. Sokmindent hagytak el az emberek: pénztárcát, kulcsot, mp3 lejátszót, még laptopot is, pénzt, ruhaféléket stb. Azt mondjuk furcsálltam, hogy nem csak megtalálták ezeket a dolgokat, de le is adták az információnál. Akkor kaptam fel a fejem, mikor emberek keresték egymást és gyerekek a szülőket. Ez odáig fajult, hogy a szervezők megkérték a szülőket, kiskorú gyerekeiket címkézzék fel névvel és telefonszámmal a könnyebb megtalálhatóság érdekében.

Bár velem sosem fordult elő, hogy elhagytam volna a lányok valamelyikét, de egy 3-4 éves gyerek villámgyorsan el tud tűnni. Az anyák néha csak a fejüket kapkodják, a gyerek pedig nem érzékeli a veszélyt csak mikor már nézelődés után nem lát ismerős arcot. Horror lehet mindenkinek, mikor olyan idős gyereket talál hozzátartozó nélkül, aki még a nevét sem tudja megmondani.

A vásári forgatagban nekem is kijutott egy gyerekes élmény. Bóklászok, fényképezek egyszer csak hallom a hátam mögött: -Anya. - Nem fordultam meg, tudtam, hogy nem nekem szólt. Aztán ingerültebben, olyan "figyeljmárrám" stílusban - Anya! - Csak odanéztem. A mögöttem álló kislány az én hátamnak beszélt, pedig az anyukája ott állt mögötte. A félreértés oka, hogy hasonlóan voltunk öltözve: farmer halásznadrág, bő fehér ing és a kiscsaj ezért tévesztett össze minket. Persze jót mosolyogtunk, de el is jött volna velem, az pedig nem lett volna olyan vidámos, mert kereshettem volna én is a szüleit.

Élmények

Jól sikerült a hétvége, kalandos és eseményekkel teli volt. A hatalmas rendezvények hátulütője, hogy a legalaposabb szervezés ellenére is vannak döccenők. Odaérkezésünkkor kiderült, hogy nincs helyünk. Úgy egy órás várakozás után találtak nekünk egy berendezhető kis zugot, végül is egész jól be tudtunk rendezkedni:) A mellékelt képen látható a kis táborhelyünk, a férjem és a barátja asztala, a péntek esti kovácstűz, és a vásári forgatagból néhány életkép.

Érzések: régebben is leírtam már, hogy nem vagyok egy hirtelen barátkozós, mindig vigyorgós fajta. Itt mégis meglepődtem magamon, mert van az az embertípus, aki kihozza belőlem a legjobbat. Ennek örültem és meg is ijedtem. Ha túl sok volt a magyarkodás és a mosolygás, fogtam a bótikakaós kekszemet, a kólazérómat és Vavyan Fable-lel elvonultam a sátrak közé olvasni. Persze aztán újra visszakívánkoztam a tömegbe:)

Azt hiszem mindenkinek ki kellene próbálni, milyen az árusító pult mögött állni. Bárki fontos tapasztalatot gyűjtehetne ebből a szituációból. Mit is jelent KISZOLGÁLNI az embereket. Kiszolgálni információval, kedvességgel, az elkészített termékkel, adott esetben megküzdeni az értetlenkedőkkel, elmondani ugyanazt 20-szor és türelmesnek lenni.

NAGYON sokan voltak. Rengetegen. Forgalmas területen árulhattunk, ezért állandóan állt valaki a standon, nem volt megállás. E miatt - és ezt rettenetesen sajnálom - nem láttam egyetlen műsort sem, pedig több színpadon mentek egész nap a különböző programok, énekesek, táncosok, hagyományőrzők mutatták meg tudásukat és szórakoztatták a közönséget. Egész nap hallható volt a karikások pattintásai, a dobok, furulyák szólamai, együttesek dallamai, ágyúdörgés, lódobogás...szóval, valami fantasztikus lelkesedés áradt még a levegőből is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire át tudom érezni a hely szellemiségét. Azt kívánom nekik, hogy érjék el ezzel a kezdeményezéssel, ami a céljuk, mert hallottam szónokokat és okos dolgokról beszéltek, de ami legjobban hiányzik a magyarokból - belőlem is - az összefogás. Az, hogy lenne egy ember - vagy kis csoport - akit az emberek elfogadnának vezetőül. Nem politikus, hanem ember, nem összetéveszteni a kettőt. Aki a tisztelet jogán vezeti a népet, nem azért mert kitudjahogy jutott a vezetői székbe, hanem érdemei alapján választatott. Na ilyennel nem találkoztam még. Most megfogadtam, hogy figyelemmel kísérem én is a tevékenységüket, hátha eljön az az idő, mikor meg tudok bízni újra egy eszmében, egy közös célban és azonosulni tudok egy csoport céljaival, mert momentán ez hiányzik az életemből.

Jól éreztük magunkat, bár a komfort hiánya megviseli az embereket, meg is állapítottuk, hogy a tisztaság régebben biztosan mást jelentett, mert a szervezők minden létezőt elkövettek - szinte WC várost építettek, állandóan locsoltak, biztosítottak vizet - mégis szinte ragadtunk a portól. A vásári árut egész napos tisztogatással próbáltuk szalonképesen tartani, de elég küzdelmes volt. Hazaérkezve a tiszta ruhákat, a táskáinkat, a legutolsó konzervnyitót is mosni kellett. Végül is mi szombat éjszaka hazajöttünk, a férjem barátja egy szilánkkal a szemében jött el és szombaton reggel egy pesti szemklinikán kötött ki, így mi egész napra ketten maradtunk a férjemmel, aki bemutatózott én pedig árultam. Nem csináltunk nagy üzletet, a helypénz és a benzin ára visszajött. De egyáltalán nem bántuk. Ritkán látott, jó ismerősökkel találkoztunk, érdekes emberekkel beszélhettünk és ez pénzzel nem megvehető. Barátsággal közeledtek felénk - ez az egész rendezvényre is vonatkozik - érdeklődőek voltak, rengeteg gyerek volt, akiket próbálnak ilyenkor megismertetni a hagyományainkkal. Azzal, hogy a tej nem zacskóból jön, hogy a ló milyen magas őhozzá képest és mennyit kell vele foglalkozni, a méz sem a boltok polcairól jön, és a kenyeret kemencében sütik, ami forró és fáradtságos. És ezek a kicsik rácsodálkoznak erre a másikféle világra. Én is elnéztem, ahogy a férjem magyaráz a gyerekeknek, engedi, hogy próbálkozzanak és a buta kérdésekre is válaszol, hiszen honnan tudnák mi fán terem a vasművesség?

Több kiállítóval, termelővel is sikerült beszélnem. Mindenki ugyanarról panaszkodik. Országunk vezetése azt hiszi, hogy multiból áll a világ. A szabályokat, rendeleteket, törvényeket mind úgy hozzák, hogy egy kis magánvállalozó ne tudja teljesíteni. Irracionális azt hinni, hogy egy kistermelő, vagy kézműves képes egy szabálynak úgy megfelelni, mint egy multi. A legtöbbnek még azok sem tudnak, de van valamilyük, ami a kisembernek nincs: PÉNZ. Ami lehetővé teszi úgy megkerülni azokat a bizonyos szabályokat és elkerülni a bezárást, vagy a súlyos büntetést, hogy ne maradjon nyoma. Sajnos a beszélgetések során nagyon váltakozó volt a hangulat: hullámhegyek és völgyek követték egymást. Mikor a tervekről, ötletekről beszéltünk, csillogó szemek és reménykedő, lelkes hang volt a jellemző, mikor a kivitelezésről, akkor meg a csüggedés. Akadály, akadály hátán, mert szabályzatokból és papírhegyekből áll már az egész ország. Bármi megvalósítása, bürokrácia megmászásából áll és persze pénzosztogatásból, mert másképp elakadnak az ügyek hónapokra. Ahelyett, hogy lehetővé tennék bármilyen kis vállalkozás megvalósítását, hogy a süket paraszt mihamarabb adóforintokkal gazdagítsa az állam pénztárát, mindegyik a saját zsebét tömködi. Na, ez az amiből az emberekenek elege van. A kis ember megkeresett pénzét csúszópénznek adja, hogy dolgozhasson, minden mozdulatában hibát keresnek, hogy megbüntethessék, és még le is húzzák. Vannak jobb példák is, olyanok ahol önkormányzatok tapasztalt emberei jóindulattal és nem önös érdekek által vezérelve segítik a vállalkozók munkáit, de nem költözhet mindenki oda. Vannak, akik képesek megoldásokat találni és kijárni dolgokat, hogy működjönek a vállalkozások, de elvétve látni ilyet sajnos és nem a munka mennyisége teszi tönkre az embereket, hiszen abból szeretnének megélni amit tudnak és szeretnek csinálni, hanem az aggódás a kivitelezhetetlen elvárások miatt, a rengeteg elvesztegetett idő a hivatalokban és a közdelem a papírral. Mire ezt leírtam fel is húztam magam újra. A legjobban mégis azon tudok háborogni, mikor UNIO-s szabályokra hivatkozva hoznak egy idióta törvényt és mi nagyon jól tudjuk, hogy pl. Görögben vagy Portugáliában hogy néz ki egy piac, egy kis pékség, vagy kocsma. Odaküldeném az összes nagyokost...

Lesznek még gondolataim.

Új hétvége jön

Ahová készülünk:

El sem tudom képzelni milyen lesz... Hatalmas rendezvény, rengeteg ember, program. 20-án este indulunk, mert a férjem bemutatót tart majd egy barátjával. Én leszek a díszkiséret és a segédmunkás:) Remélem bejön a fiúk számítása és minden jól sikerül! Nem leszek net közelben, utólagos beszámoló jön erről is.

3. rész

Elbénázom ezt a posztot, előre szólok, mert nem tudtam fényképet szerezni hozzá :( , de megírom, mert így kerek a hétvége története. Nos, amiről lemaradtunk, a falunk várossá avatása. Megmosolyogtató tény ez. A nevünkben ott a falu, és mindig is az voltunk, nagyközség. Sokan - köztük én is - azt gondolták, hogy olyan közel vagyunk Szolnokhoz, hogy egyszercsak összekapcsolnak vele minket és lesz belőlünk valamiféle kertváros. A polgármesteri hivatalban azt gondolták, hogy a tágabb lehetőségek miatt érdemes megpályázni a várossá válást, nem is hírdették, mire készülnek, akkor derült ki csak, mikor már biztos lett, július 1-én.

A férjemet kérték fel, hogy készítse el a város kulcsát. És nincs róla képem!!! Két hétig csinálta az édesapja és egy "nagyöreg" esztergályos segítségével. Örültünk a felkérésnek és nagyon jól sikerült. A fogója damaszkuszi acélból készült, a nyelvének egyik oldalába bele van ütve a város neve, az évszám, a másik oldalába pedig a férjem kovácsjele. Fekete színű, kis antikolással, jó nehéz és kb. 35 cm hosszú. Más volt ez a munka, mint amiket csinálni szokott, mert ez nem fog elhasználódni, nem cserélik ki, vigyáznak rá. Egy szimbólum, ami a jövőnek (is) készült és még a dédunokáink is tudni fogják, hogy ezt a "dédi":) csinálta. Olyan fura erre gondolni! Ő már beírta nevét városunk történelmébe.

Fényképem azért nincs, mert elfelejtettem, hogy a lányom elvitte magával a gépünket a Balatonra és nem gondoskodtam időben a pótlásáról. Persze ígért képeket egy jó haver, de még nem kaptam meg. Jó lett volna ott lenni az ünnepségen, ahol selyempárnán várakozott a kulcs arra, hogy megmutassák a lakóknak is, és látni a pillanatot, mikor a polgármester felemeli és köszöntőt mond. De már régebben elígérkeztünk a lent említett okok miatt és már nem lehetett visszacsinálni. Így történt.

2. rész

Szóval a vasárnap.

A lányommal aludtam. Későn jött álom a szememre és többször is hallottam, hogy a kicsi felébredt. Mióta megszülettek a gyerekeim úgy alszom, mint nyúl a bokorban, minden zajra felriadok, így volt ez most is. Reggel fél hét körül a sógorom meglepett egy bűn rossz kávéval, a gesztust értékeltem :) A lányom közben átlógott a fiúkhoz és kicsivel később én is. Kinyitom az ajtót, és mit látok? A nagyobbik fiú hanyatt fekszik az ágyon és elmélyülten fixírozza a reggeli merevedését, a lányom pedig lapos pillantásokat vet rá:) Nem is tudtam hirtelen, hogy mit reagáljak, vagy kell-e valamit? Nem sok kukit láttak életükben, csak csecsemőset pelenkázás közben, az apjuk nem pucérkodós, legfeljebb még az oviban, a közös WC-ben szerezhettek ilyen élményeket a lányaim. Aztán bejött a sógornőm és véget vetett az anatómia leckének, de cukik voltak na:)

Reggeli, kis balhé, öltözködés, pakolás nagy balhé. Megvolt minden. Kocsiba be, cuccok, az összes kezembe gyerek és táska. Öreg rutin... Megérkezés, fél 10, és onnantól pakolás, pakolás... Teljesen átmegyek ás-és-be:) Egy órával később már nem bántam volna, ha túl vagyunk az egészen. Közben szállingóztak a vendégek, 35-en voltunk, kínálgattam mindenkit, átöltöztem, megjött a férjem is, akkor egy kicsit fellélegeztem, vele lett egész a bástya.

A keresztelő a helyi tempomban volt. Szép kis templom, rendes, vicces, fiatal pap. Elég sokan voltak misén, mint otthon nálunk. Nem gyakorlom a vallásomat, de templom közelében mindig elkap valami megilletődöttség. Nem volt hosszú szertartás és kellemes hűvös volt benn. Gyorsan visszaértünk a házhoz és ettünk. Isteni volt a kaja és rengeteg, a sógornőm anyukája főzött és autóval hoztuk el a főztjét még délelőtt. Húsleves, hideg gyümölcsleves, kétféle töltött hús, rántott hús, marhapörkölt, francia, görög saláta, savanyúság, a sütiket nem számoltam össze. Ajándékként pénzt adtuk - mit adhatsz egy gyereknek, akinek mindene megvan? - írtam egy képeslapot emlékbe és borítékba tettem a pénzzel együtt. Három órakor bontottunk asztalt, a mosatlant hazavitték, mert itt még nem üzemelték be a mosogatógépet és senki sem akart abban a melegben mosogatni. Szétszedtük az asztalokat, elrámoltunk mindent. 4-kor már a 0-áson voltunk. Piszok fáradt voltam, be is aludtam, a férjem káromkodására ébredtem - pedig nem szokott - egy marha majdnem letolt minket az útról, pedig nem is volt forgalom.

Hazaértünk kipakoltunk és hirtelen este lett...

Találtam képet a templomról, a kertje gyönyörű, jó volt ott sétálgatni:)

Hétvége három részletben, 1.

Elhívtak a sógoromék, hogy szombaton vigyázzak a fiaikra, míg ők az új házat takarítják, mert vasárnap keresztelőt tartottak. Szívesen mentem, mert nagyon szeretem a kicsiket és a nagyobbik a keresztfiunk. Mindkettő mongramja BB:) Bár náluk mindig van valami cirkusz, úgy voltam vele, a szülők úgysem lesznek otthon, mi meg tök jól fogunk szórakozni. Akkor kezdett a vészcsengő megszólalni a fejemben, mikor a sógornőm erősködött, hogy a kisebbik lányomat vigyem magammal. Beleegyeztem és a férjem, szombaton hajnalban felvitt minket az M0-ig, ott átültünk a sógorom kocsijába, a férjem pedig ment tovább Komáromba, kiállításra. Mikor odaértünk hozzájuk, kb 7 órakor, már kész tények elé voltam állítva. Mindannyian megyünk az új házba és takarítunk. Még jó, hogy minden eshetőségre készültem ruhaügyileg, jelen esetben munkásruhával is. Akkor már nekem is leesett, hogy nem gyerekvigyázásról lesz itt szó. Magyarán, hagytam magam behúzni a csőbe.

Hatalmas az a ház! Három szint, 250 m2, csak a nappali akkora, hogy a kisházunk, ahol mi még laktunk négyen, simán belefért volna. Szerencsé(m)re csak a földszintet akarták takarítani, mert a sógorom még parkettát rakott, a sógornőm nagyobbrészt a gyerekekkel volt, hiába volt ott a lányom is, délben főzött egy kis tésztát, délután predig megcsinált egy adag franciasalátát a másnapi bulira. Szóval délelőtt 9-től, este 8-ig pucováltam a...mindent. Legfőképp az ablakokat. Hatalmas két meg háromtáblás, tolóajtós erkélyajtók, nagy ablakok, összecspva festékkel, alapozóval, malterral. Eléggé horroros volt. A végén megjegyezte, hogy minden évben mehetek hozzá ablakot pucolni, mert ő hiába próbálta - én nem láttam egyik ablakon sem, hogy nagyon bróbálkozott volna - nem lett ilyen szép. Még jó, hogy a férjem nem hallotta.

Nálam az eredmény, agyonig kiázott kéz, a körmeim tropán, a derekam dettó és izomláz mindenütt. Nem azért mert ez olyan nehéz munka volt, csak a mennyiséget látva annyira próbáltam sietni, amennyire csak tudtam. Nem volt megállás, beszélgetés, különben nem végeztem volna. Este mondta, hogy aludjak én a gyerekekkel, én meg azt találtam válaszolni, hogy rendben, de a kicsi első felsírására fel fogom ébreszteni. Láttam rajta, hogy ő úgy tervezte még én is éjszakázom velük, de erre már nem voltam hajlandó.

Hosszú nap volt, a gyerekek aranyosak voltak, bár igenigen elevenek:) A legrosszabbul mégis az érintett, hogy van abban a házban egy pincelépcső, ami nincs lerácsozva. Mindig elkapott az ideg ha valamelyik gyerek arratévedt. Én már a kezdet kezdetén elbarikádoztam volna, mert csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy még nem történt baleset.

Anyósomnak el sem mertem mondani mit műveltem, mert egész héten azt hajtogatta, nehogy takarítani merjek náluk, mert akkor... nemtom, sosem fejezte be. De erre én sem számítottam. Mondjuk voltak ennek a dolognak előzményei is, amiért anyósom így reagált, többek közt az, hogy mikor a sógornőm szülte a kicsit, a férjem, a sógorom és én három nap alatt összerámoltuk, kifestettük és helyreraktuk a 86 m2-es lakásukat úgy, mintha nem is járt volna ott senki, ablakpucolásostól, függönymosásostól együtt. Hát ezért volt a tiltakozás és még más dolgok miatt is, de ez már így is nagyon hosszú lett:) folyt.köv.

Vicc

Reggel fél 7, Rádió1, a nap vicce:

A mennyország kapujában száz nő vár bebocsátásra. Kijön Szent Péter és így szól:

-Asszonyok! Aki valaha megcsalta a férjét életében, nem léphet be ide.

99 asszony visszafordul, egy marad. Szent Péter utánuk kiált:

-Hé! A süketet se hagyják itt! :D

És ha már mennyország, legyen itt egy nagy kedvenc:)) Legyen egy jó buli a hétvégén!

Valami fontos a jövőnek

A férjemet nagy megtiszteltetés érte. Legalább is én így élem ezt meg. Neki ez is, és munka is, de én nagyon büszke vagyok rá. Szombaton lesz a nagy alkalom, persze egyikünk se tud ott lenni:( Tudom, ez elég titokzatosnak hangzik, de majd ha lesznek fotóim és túl leszünk ezen a hétvégén, mindent el fogok mondani:) Várom már nagyon.

Új reggel...

...régi borzalmak. Index címlap, egy német nőt 8 évre ítéltek, amiért hagyta éhen halni 2 éves gyerekét. Ez most komoly? Mintha a magyar törvényhozást látnám:( 8 év. Szegény gyerek csak a negyedét élhette meg annak, amit ez a nő rács mögött tölt majd. Miféle ember az ilyen? A felelősséggel gyereket vállaló szülők azt sem tudják mit csináljanak azért, hogy a lehető legtöbb bajtól megóvják a csemetét. Ez meg... Éhen hal egy gyerek Európa egyik legfejlettebb államában. Fejlettek vagyunk, igen. Fejlettek iparilag, pénzügyileg...és mentálisan?

Reggel

Meglátszik az egy hét kihagyás a biciklizésben:) Igencsak lógott a nyelvem, mire beértem. Próbáltam lépést tartani egy előttem guruló kiscsajjal, de nem tudtam. Hát ez van. Szép reggel volt, 6-kor párában jött fel a nap, opálos fényével érdekes árnyékot rajzolt rólam az útra. Mire a Tiszaparti Sétányra értem, teljes erővel sütötte a hátam, átmelegítve a lábam szárát, ami képes lefagyni, mire beérek a munkahelyre, bármilyen meleg legyen is.

Egy mellékutcából láttam kijönni egy férfit és egy nőt. A nőt néztem meg alaposabban. Szalma haj, nagy kerek has, nem lehetett több 45 évesnél. Csámpásra taposott papucs, kopott póló. Ami leginkább megfogott, az arca... Beesett, karikás szemek, felpuffadt arc, kifejezéstelen tekintet, pirosló orr... alkoholizmus. Beszűkült tudattal pislogott dagadt szemhéjai mögül a mellette bandukoló férfira. Mondani akart valamit, de csak értehetetlen morgást hallottam:(

Tudják azok, akik az alkoholt arra használják, hogy eltompítsák mindennapos gondjaik súlyát, hogy hova vezet ez? Azok a kismamák - a blogokon is olvastam - akik életük vélt sivárságát egykét pohár borral próbálják megoldani. Tudják, hogy az esti feles vagy néhány sör hova vezethet, ha a mindennapok részévé válik, mint valami hívatlan vendég, aki bár szórakoztató, de nem lehet kitessékelni a házból és megmérgezi az ott lakók életét. És az így bajba jutott emberen a környezetük, aki segíthetne ebben a stádiumban még észre sem veszi a már bekövetkezett változást. Utólag ez mindenkit váratlanul ér. Én közelről láttam az alkohol pusztítását... Azok is így kezdődtek.

Egó

Kilábalásom a saját, ködös nyomoromból, új erőkkel töltött fel. Mint aki hosszú álomból ébredt és most csak pislog. Elkezdtem minden embert másképp látni. Kritikusabb lettem, agresszívabb. Annyira büszke voltam magamra! Úgy éreztem tudok valamit, amit más nem és beképzeltségemben azt gondoltam, tudok segíteni másoknak. Nem értettem az ellenállást, azt, hogy nem kérnek ebből. Csodálkozva néztem, hogy látom a mások problémáit is és nekem van megoldásom. Mégsem hallgattak rám. Gőgös voltam, elteltem a saját vállveregetésemmel. Próbálkoztam egy ideig, és aztán sikerült egy félig meddig idegen emberrel komolyan tengelyt akasztanom. Ez térített észhez. Hetekig gondolkodtam a történtek után, mert elég rendesen kiosztott. Észhez tértem. Rá kellett jönnöm, hogy örülhetek annak, ami velem történt, de nem azért változott az életem, hogy belőlem valamiféle tanító legyen. Ááá...kicsi ember vagyok én ahhoz. Mikor ez lefutott bennem, az egóm a padlóra került. Rövid idő múlva felállt ugyan onnan, de maradt két lábbal a földön, hogy egészséges egyensúlyba tartsa a lelkivilágomat. Azóta soha nem engedtem, hogy szavaival túlkiabálja a józan eszemet és olyan irányba vigyen, ami lealacsonyítja a tetteket, amiket véghez viszek.

Az alma és a fája

Egy kis magyarázat: ez a nagyobb lányom lába. Mindenre képes rajzolni. Ezt a nyaralás alatt alkotta egy testfestő filccel. Csak egy "kicsit" unatkozott:) Szóval a kreatívkodás öröklődik. Én az apámtól örököltem...

Újrahasznosítás/2

A másik recycle motyó egy tartó a lányom hajvasalójához. Ez egytrappban készült a mai nap, mert egy tini lánynak mikor jutna eszébe szólni, hogy szüksége lenne egy ilyen nélkülözhetetlen tartozékra, mint a haveros nyaralás indulása előtt egy nappal. Dehát ezért vannak a hős anyák ;) Ezt dobtam össze neki ma délután:

Ennek a bélése egy kinőtt férfi ing, a táskámé pedig egy régi szoknya - már csak hogy tökéletes legyen a "régiségük" :)

Újrahasznosítás/1

A feldarabolt farmerokból eddig két "valami" született, az újrahasznosítás jegyében. Az első a régen vágyott táska a biciklimre. Legfőbb jellemzője, hogy rendesen megkínlódtam vele. Ugyanis voltak olyan részei, ahol 5-6 anyagréteg találkozott és a gépem eléggé tiltakozott ez ellen. Azért sikerült véghez vinni amit elterveztem tű törés nélkül. Sajnos nem vízálló, de elég komfortos. Két nagy és két kis belső zsebe van és kényelmesen elfér benne minden cuccom: váltóruha, pulóver, pénztárca, telefon, nesszeszer, kulcs stb. Az elülső nagy zseb bősége állítható, így nem lötyög, ha csak kevés cuccom van. A karabínerek segítségével fel tudom fogatni a csomagtartóra és a vállpánttal kényelmes oldaltáska, ha lekerül a bicikliről.

Néha

Rémes vagyok, de komolyan:) Egyik gyerek sincs itthon, a férjem dolgozik és én ezek tudatában elhatároztam már szerdán, hogy elmegyek vásárolni. Csak én, csak magamnak. Volt időm, 9-től 12-ig. Találkoztam fűvel fával, rengeteg ismerősöm van és mert olyan ritkán megyek emberek közé ha meglátnak mindenképpen váltani akarnak velem pár szót. Így aztán a rengeteg, magamra szánt szabadidőmet dumálással töltöttem, betérve a tesóm kávézójába kaptam egy ajándék kávét és beszélgetés ott is, már amennyire az üzlet engedte.

A nagybevásárlás mérlege: két felső - apró pénzért - egy kézműves könyv és egy közepes bevásárlás a DM-ben a családnak szükséges dolgokból. A terveimhez képest elég gyér, mert nagy szükségem lett volna valami rendes nadrágra és cipőre. Na, de legalább a pénzem megmaradt és ha lesz legközelebb, majd bepótolom:)

Ma

Ilyen volt a reggel a színeimmel :)

Mikor nem tudom

Vannak terveim, de ha egy hirtelen információ zuhatagból kapok inspirációt, zavarba jövök. Elkezdek tévelyegni. Színes formák kavarognak a fejemben, nehezen koncentrálok és keresem az értelmét annak, amit ezek az örvénylő cikkcakkok sugallni akarnak. Mert van mondanivalójuk. Ilyenkor látják rajtam otthon, hogy spekulálok:) Alvajárva intézem a dolgokat, kicsit hanyagolom a háztartást, beszélgetés közben visszakérdezek és ilyesmi. Nem tart sokáig, általában egy hetet szoktam adni magamnak, hogy gondolkozzam és döntsek.

Azért volt fontos kialakítanom ezt a határvonal meghúzását, mert képes voltam álmodozással tölteni egy csomó időt, mindenféle végeredmény nélkül. Volt idő, mikor megpróbáltam teljesen a tervezgetés bűvkörében élni. Abban megvalósulni elég inproduktív módon eljutottam arra a szintre az önáltatásban, hogy úgy éreztem mennyi mindent elvégeztem, milyen sok dolgot tettem és csodálkoztam, hogy a világ ebből nem fog fel semmit. Na ez volt a teljes bezárkózás időszaka. Örökös megnemértettségben éltem, mert a cselekedetek bennem maradtak. Fejben csodás dolgokat vittem véghez, szépeket álmodtam, és csak építettem, építettem ezt a világot. A sérülést azért úsztam meg, mert a legtöbb befordulóval ellentétben nem a sötétség húzott magával, hanem valami fény, ami egy idő után kifelé mutatott ebből a zombilétből.

Saját döntésem volt, hogy megválok az álomvilágomtól. Élni akartam az életemet, alkotni, tenni a dolgomat, maradandó nyomot hagyni a körülöttem élő emberekben a tetteim által. Ezt másnak nem sikerült volna elérni nálam, csak az én akaratom tudott kihozni ebből. És kiléptem egy másfajta fénybe, megvolt bennem a bátorság, hogy elhagyjam a biztonságot jelentő belső szférát és felvállaljam egy másfajta élet fájdalmait. De rá kellett jönnöm, az igazi élet itt van és bár átálmodozhattam volna az életem, így sokkal boldogabb vagyok.

Eltelt az idő

Hazamentünk tegnap és üres volt a ház. Nagyobb lányunk estig a barátnőjénél, a kisebb ottalvósan, szintén. Csendben tettünk vettünk. Vacsoráztunk, bekapcsoltuk a TV-t. Aztán nem bírtam megállni, hogy ne mondjam ki, ami a fejemben motoszkált: - Figyelj, jobb lesz, ha már most kezdünk hozzászokni. - Mihez? - kérdezte a férjem. - Egyre többször leszünk már így magunkban. A gyerekek elmennek, először csak pár napra, aztán pedig el is költöznek. És itt maradunk egymásnak, mi ketten. Nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy elgondolkozik. És én is...

Ez a világ rendje :)

Aranyos

A kolléganőm örvendezve mesélte, hogy két kisbárányuk született ma reggelre. Tudták, hogy vemhes a "csaj", de nem tudták mikorra várhatják a szaporulatot. Hát mára:)

Még nem tudják mi lesz a sorsuk, mert nem is szeretik a birkahúst és annyira megszerették és dédelgetik őket, hogy levágni biztosan nem fogják a kicsiket. Én a húsevők közé tartozom, de ha nekem kellene megölni és főzéshez előkészíteni az állatot, lehet, lemondanék erről a szokásomról. Régen levágtam a csirkét, ha muszály volt, és meg is pucoltam, de a szőrös állatokhoz nem lenne ingerenciám az biztos. Tőlem biztonságban lennének a nyuszik és birkák. A sertés megint egy más kérdés. Vidéki környezetben felnőve a disznóvágás rendszeres volt és bár elmenekültem a lövés és a szúrás idejére a ház leghátsó zugába, utána ott voltam végig - ott is kellett lennem. Akkor csinálnám, ha nagyon meg lennék szorulva...bár remélem mostani civilizációnkban nem lesz rá szükség.

Esik

Esik... Ez nem az a nagy égiháború, mikor úgy érzem leszakad az ég, és a levegőben lévő elektromosságtól még a hajam is égnek áll:) Csendes áztató eső ez, ami megkíméli a paprikát és a paradicsomot a kertben, a trombita folyondár virágai is a helyükön maradnak és a kutya is kimerészkedik az eresz alól, pedig utálja a vizet.

A mennydörgéses vihart szeretem, nem azért, mert vidám, hanem mert gyerekkoromban ha jött föl az idő, anyu maga köré gyűjtötte az összes házban tartózkodó gyereket - ritkán voltunk csak hárman otthon, mert nálunk mindig tanyázott egykét unokatesó, vagy haver - felültetett minket az ágyra, és egész délutánokat mesélt. Azért, hogy ne féljünk... Annyira aranyos volt, ahogy el akarta hitetni velünk, hogy minden rendben lesz, elmegy a vihar és ő ott van, csak semmi pánik:) Minden csattanásra összerezzent és mi sosem mondtuk neki, hogy minket nem érdekel az égzengés. Felnőttünk és ha otthon voltunk vihar idején behúzódtunk hozzá a hálóba és beszélgettünk, mint régen, hogy ne féljen annyira...