Állati

Aggódtunk a télen, hogy a tavaly széttört gólyafészekre - amit az EOn újrahegesztett - visszajönnek-e a gólyáink? És megérkeztek. Napokig téma volt a városban, egymásnak adták tovább az infót az emberek. 

Öt cicánk született. A férjem nem túl boldog, pedig olyan kis szépek és egészségesek. Gombi jó anyukának bizonyul. A kutyát persze rettenetesen érdeklik a kis szőrgombócok, de nem macerálja őket.

A kolléganőnek a cicákkal egy időben kisnyulai születtek, viccelődtünk, hogy cseréljünk, bár megállapította, hogy a cicákból valószínű nem lenne olyan finom pörkölt. Brrrr.

Még egy kicsit

A leendő nagyfőnököm az állásinterjú után - ehhez ragaszkodtak - megkérdezte, ha tudtam volna, hogy az elmúlt évek ilyen viszontagságosak lesznek, akkor is elmentem volna?

Azt válaszoltam, hogy igen. Kicsit meglepődtem, mert nem jellemző rá, hogy bárki személye után mutasson érdeklődést, de annyit tudtam neki mondani, hogy akkor el kellett mennem, hogy tanuljak még.

Tanulnom kellett, mert nekem nem felelt meg, hogy egy helyen bizonyítottam. Ha karrierista lettem volna, nem jövök el. Szinte ki volt jelölve az utam ott. Sorba rakva a székek, de nekem tudnom kellett, hogy máshol is megállom a helyem. Idegenben akartam szerencsét próbálni, ismeretlenek között. Volt alkalmam többször is, mindenhol új mentalitás, új informatika, új ügyvitel, más morál. És azt hiszem, amit meg kellett tanulnom azt megtanultam és most visszaviszem nekik magammal.

Emberanyag

A kapkodásból és a fejetlenségből láttam annyit az utóbbi két évben, hogy kitart a következő 10-15 évre. Például az intézményfenntartók megalakulásával egyidőben elküldték az iskolákból az összes gazdaságvezetőt és pénzügyest, mondván ezután az KlIK fogja megoldani az ilyen irányú ügyeket. Az iskolák ezt el is fogadták és kb két hét alatt rájöttek mekkorát szívtak ezzel. Mert elhitték. Elhitték, hogy az embereikkel a munkát is elviszik tőlük. De nem így történt. Minden nap újabb utasítás újabb táblázat, újabb kimutatás készítése még aznapra, hozzáértő ember nélkül. Ott áll a pedagógus, az igazgató, az iskolatitkár, vagy a pedasszisztens és nézi az excelt, meg a kérdéseket és azt sem tudja hol keresse az adatokat, nem hogy hova írja a választ. Mert ez olyan, mintha a szakácsnak kellene olajat cserélni az autóban. Nem tudja. Aki csak kívülről látja az irodai munkát az csak legyint, hogy egykutya, de nem mindegy, hogy ki mivel foglalkozik, mert én sem tudnám ellátni a titkárnő munkáját, aki jegyzőkönyvet vezet, vakon, tíz ujjal gépel és gyorsír. Az is egy szakma. Ő sem tudná bevallani az áfát. Mindenki munkájára szükség van. Ha kivesznek a sorból egy embert, borul az egész. 

Na, azóta nem is működik rendesen semmi. Minden csak félig meddig készül el és míg a KlIK-nél szépen feltöltötték a létszámot, a munkát meg leosszák. Ehhez értenek, nincs mit tenni. Csak megint a lényeg sikkad el, az oktatás és a gyerekek.

Most meg

Hirtelen olyan nyárias tavasz lett. Olyan kemény a föld, hogy peng rajta a kapa, mint ha a járdát akarnám megkapirgálni. Előkerültek a leanderek és átteleltek anyósomnál a tavalyi muskátlik. A kertbe a férjem valami kemence-sütögető-izét tervez. Vett téglát és bújja a netet ismeretanyag után. Örülök, hogy valami végre felvillanyozza kicsit. Mostanában csak kudarcok érték, ráférne végre egy kis sikerélmény. Bár a hétvégén megy Pozsonyba, vásárba, remélem lesznek vevői.

Zűr

Senkinek sem könnyű. Itt van például apu, aki szintén közszférás, nyugdíjas. Az új közig törvény szerint nem alkalmazható, tehát végleg lenyugdíjazták őt is. Rosszul esik neki, mert a pénz és a munka is jó volt, szeret autót vezetni, tud is, meg mindenféle karbantartáshoz ért, tehát nem jártak vele rosszul, most mégis itthoni életre van kárhoztatva.

A nagymamám alig, hogy jól van, történik vele valami, most például elesett és elég erős fájdalmai vannak, meg sem tudja mondani hol, csak a hátát fájlalja.

A másik nagyszüleimnél is elég rossz a helyzet. Nagyanyám viszi a hátán a családot. Anyu testvére súlyos depressziós és hipochonder. A férje el akarja hagyni, de mégsem tudja otthagyni, mert "szegény" asszony segítség nélkül teljesen életképtelen. A gyógyszertárba, vagy a boltba sem képes elmenni. Ezért mama, akinek súlyos ízületi gyulladása van, állandó fájdalmai, ő főz rá, ha kell el is viszi neki a kaját, közben ellátja a féltehetetlen, töksüket nagyapámat. Szóval, agyrém. Sajnos nem a szomszédban laknak, így csak meg tudjuk hallgatni, mamát, bár igazából a hozzátartozóinkat kellene megregulázni, vagyis nem is most, már 20 éve kellett volna.

Kilépni

Kilépni a biztonságból, az ismerősből sokak szerint felelőtlenség. Otthagyni a közelit, újra kezdeni kicsit félelmetes. És újra megteszem. Nem tudok más lenni. Nem tudok megalkudni.

Próbáltam. Másfél évig. És mindig csak adtam magamból. Összeszorítottam a fogam, annyira akartam, hogy működjön. De minden stresszoldó, közösségműködtető praktikám úgy tört meg ezen a hideg és kemény falon, ezeken az önző, buta embereken, mint hullámok a mólón. Nem tudtam átnézni rajtuk és nem tudtam nevetni rajtuk. Álmélkodva álltam és figyeltem, hogy találkozik ezekkel az emberekkel a butaság, az önzés és a rosszindulat ilyen fokon. Ők számítanak itt az értelmiségnek. Diplomás emberek 40-50 közöttiek, tapasztaltak... és borzalmasak. Mikor azt hallom valakitől, hogy a főnököddel csak három baj van: - nem tud írni, olvasni és számolni. Az már tényleg súlyos.

Megpróbáltam és azt hittem működhet nélkülük is. Nem kell nekem rájuk figyelni, nem kell őket megértenem, de rájöttem képtelen vagyok ilyen sivár, sekélyes emberek között létezni, akikkel egy értelmes mondatot nem lehet váltani.

Elmegyek. El és vissza. Vissza egy régihez, aki visszafogad, sőt örül nekem. kedvesek voltak, ők kerestek, én is kerestem és egymásra találtunk. Nem éreztették, hogy visszafogadnak. Mint régi ismerős mentem az ismerős folyosókon és mindenhol kérdezgették: - Tényleg visszajössz? De jó...

Jó lesz-e? Ha én azt tudnám előre. Unom a kalandozást, a rengeteg munka utáni még több munkát. Időbeosztást, munkaköri leírást, szabadságolást és szakmailag korrekt főnököt akarok. Ott van. A többi egyenlőre nem érdekel. Végre megint itthon lehetek majd 5 napot a nyáron és a vizsgáim előtt is készülhetek nyugodtan.

Azt kérdezgették itt, hogy nem gondoltad meg magad? meg: aludj rá egyet. Nos, nem egyet, százat aludtam már rá. Az volt a nehéz. Mikor kiszenvedtem a döntést, onnantól napról napra könnyebb. Persze itt is szereztem barátokat, akik nap, mint nap elmondják, hiányozni fogok, de lassan elengedem a szálakat. Megtettem már párszor, nem ismeretlen az érzés, csak olyan üres...

Megjött, akit annyira vártunk

Idegbajos egy nap volt. 2013. április 17. Reggel 6.10, sms: a kórházban vagyunk.Hét előtt találkoztam a kisebbik tesómmal, még munka előtt és megbeszéltük, hogy innentől kezdve szorítás van a középső tesónkért, mert útnak indult a kisfia és azt hiszem minden anya tudja milyen nehéz megtenni azt az alig 20 centit ebbe a világba. Bár végig jól volt a terhessége alatt, de volt magas vérnyomás, cukor, minden ami kell. Annyira szigorúan betartotta a diétát, hogy hátulról meg nem mondtam volna róla, hogy terhes, mert karcsú volt még az előző hétvégén is, mikor meglátogattuk így testvérileg és még plázáztunk és főzött nekünk, meg minden. 

Szóval vártunk. A kicsi már felhívott, hogy szerintem mi van, délután 2 és még semmi hír. Már ráírtunk telón, hogy mondjanak már valamit! Semmi. Ki tudtam volna ugrani a bőrömből és régen éreztem már ilyen szorongást. Ilyenkor sajnálom, hogy nem bagózok! Képtelen voltam hazajönni, az irodában munkaterápiába fogtam, hogy eltereljem a gondolataimat - volt mivel - aztán 6 körül már nem láttam a monitort a fáradságtól és elindultam haza. Csak szépen komótosan, mikor megcsörrent a zsebemben a telefon. Apám volt, hogy végre felhívta a sógorom és elmondta, egészséges kisfiuk lett, 3700 gr, 56 centi, egész napos vajúdás után végül császárral. Egészséges szép, sima kisgyerek. Alig várom, hogy lássam, hogy karba vehessem. Szombaton babalátogatás :)

Hónapok

Olyan volt a március, amit megemlegetünk egy darabig. Vagy legalább is egy bejegyzésben megemlítünk :) Március 15-én akkora hóvihar volt, hogy ezrek rekedtek az utakon, pályaudvarokon. Az esemény elég nagy indulatokat kavart, mert ez a szerencsétlen időjárás ennyire rosszul időzített és senki nem volt felkészülve erre. Sem az autósok, akik elindultak hosszú hétvégézni, sem a közútkezelő, sem a rendőrség, sem a tűzoltóság. A dolgozókat megértem, a sofőröket, a buszvezetőket, hiszen mindenki a munkáját végezte, mindenki haza akart jutni végre, és sok embernek nem volt választása. Azt viszont, aki kisgyerekkel, vékony ruhában, folyadék, tartalék pelenka, miegymás nélkül ült autóba, hát azt nem igazán. Azt hiszem a nagy felháborodás közepette jobb lett volna, ha mindenki magába néz egy kicsit és önkritikát gyakorol. Például a vállalkozó, aki Ausztriában síelve arra utasította a beosztottját, aki tengelyig érő hóban vesztegelt az M7-en, hogy állítsa le a motort, mert tönkremegy. Aha, ha az embere belefagy a kocsiba, az nem számít! Kedves, igazán, ezek után én magam is kéz és lábtörést kívántam volna neki, de a srác miután nem volt hajlandó megtenni ezt, hát a főnök így online kirúgta, erre megjelent a cég neve, címe a facebook-on ország világ előtt. Csak úgy miheztartás végett.

Eszembe jutott egy régi sztori. 5 évvel ezelőtt nagy árvíz vonult le a Tiszán. Ahol le kellett szállnom a buszról, a körforgalom betonsávjára már kiszivárgott a víz. Védték a várost, rengeteg katona, az egész sétányt beborították a hatalmas helyekbe hordott homokzsákok.Egy multinál dolgoztam a város és a Tisza másik oldalán, kb 50 m-re a gáttól. Azon viccelődtünk, ha megindul a víz mi fogjuk először látni, mert az iroda ablaka közvetlenül a gátoldalra nézett, de mesélni már senkinek nem tudunk majd róla. Persze bementünk dolgozni, mert az élet nem áll le ugye, még ha a fejünk felett csapkodnak a hullámok, akkor sem. De azért belegondoltam, ha a gyerekemmel kellett volna bemennem dolgozni, akkor inkább mégis otthon maradok, pénz ide, vagy oda, mert a saját életemet úgy kockáztatom, ahogy akarom, de az övékét soha.