Tegnap már olvastam az iszapkatasztrófát lekicsinyítő, média lufinak beállító blogbejegyzést.
Nem értem. Tényleg annyi katasztrófát, véres merényletet, gyilkolászást látunk, hogy egy hét halottat és több száz hektár teméketlenné vált földet, egy kihalt folyót okozó szerencsétlenség, a saját országunkban már nem is olyan nagy dolog? Annyira érzéketlenek egyesek, hogy mindez semmi a számukra? Néhányan egy ilyen hírre csak megvonják a vállukat? Se együttérzés, se bármilyen segítség az ilyenektől nem várható sajnos. Míg bennem azt okozta ez a dolog, hogy békésen mosolyogtam még az felvágni való hagymára is és örültem, hogy lyuk van a seggemen a vasárnapi ebédet kotyvaszthattam a gázon, addig más egy tollvonással cirkusszá minősíti hét ember halálát, a súlyos sérülteket, a több száz hontalant, a veszélybe került állásokat, a terméketlen földet. New York-tól Japánig megmozdultak az emberek segíteni, erre itt ez az "ember" és ilyeneket írkál. Nem hittem a szememnek. Persze szabad világban élünk és mindenki azt ír amit akar és bár nem nagyon pártolom ezt a Pintért, de idézném: "aki szerint az iszap nem mérgező, az fürödjön meg benne".
Persze tudom sok ember él másképp, mint mi. Olyanok akik egész életükben három zoknival és egy laptoppal mennek albérletről albérletre, de ha valaki megnézte ott azokat a falusiakat, azokat a házakat, akkor látható, hogy az ott lakók nagyon nem olyanok. Elképzeltem mikor láttam az első filmkockákat a helyszínről, hogy a saját kézzel felépített házunkban a falon két méter magasan vörös a fal és 30 cm iszap borítja a saját magunk által lerakott parkettát, és tönkremegy minden, amiért keményen megdolgoztunk évekig. Hát ez volt benne a fájdalmas. Ezért érzem át a helyzetüket azoknak az embereknek, ellentétben egy olyannal akinek lehet, egy papagájért sem kellett soha felelősséget vállalni.
Persze az emberek sokat kibírnak. Katasztrófát, árvízt, háborúkat. A túlélők újrakezdik, újraépítik az életüket. Új remények születnek és új generációk nőnek fel, magyarul az élet megy tovább. Viszont ezek a dolgok nem véletlenül történnek. Aki csak kicsit gondolkodik az tanulhat ezekből, akár segítést, akár önmérsékletet, akár jobban értékelni a saját életében történő pozitív dolgokat. Bármit.
És még valami. Erről itt már többször írtam, nagy cégek vs kisvállalkozók. Míg egy kis cégnél havonta megjelenik valamilyen hatóság ellenőre és minden alkalommal tudnak találni valamilyen büntetendő hiányosságot, addig egy nagy céghez kimegy az ellenőr zsebre vágja a kis csúszópénzt, aláírja a pozitív jelentést és elmegy. Itt az eredménye, de idén láttunk már ilyet, aki építési engedélyt adott a miskolci Auchan-nek, aki engedélyezte építési területekké nyilvánítását az ártéri földeknek stb. Ezeket kellene előkeríteni és lecsukni az összeset, mert több kárt csináltak, mint az összes zsebtolvaj - akiket ugye most előszeretettel ültetnek le a piti lopásokért - az elmúlt 20 évben.
Amúgy meg van akiknek semmi sem jó. Ha tudósítanak egy hírről - legyen az bármilyen - akkor médiacirkusz. Ha nem szerepel nap, mint nap a TV-ben akkor biztosan elhallgatnak valamit. Bárhogyan kezelnek itt egy ügyet még olyan tálalást nem láttam, ami mindenkinek megfelelt volna. A hírek objetivitását mindenki mérje le maga, de szerintem akinek van szeme képes vele látni, ja és ha van normális gondolkodása. Az egy dolog, hogy közvetlenül nem tehetünk semmit, de legalább ne pocskondiázzunk össze-vissza.
Az ilyen eseteken élősködőkre pedig már nem is vesztegetek szót:(
Elzárkózom belül, pedig tegnap is találkozóm volt a volt kolléganővel, akit elhagyott a férje. Otthon selejteztünk és a lányom szép kis kinőtt holmijaiból raktam össze egy pakkot, amit odaajándékoztam nekik. Tudom, hogy sokára tudja még a pici hordani a ruhákat, de szívesen fogadta, én meg annál is szívesebben adtam. Szerencsére kiegyensúlyozottnak láttam és minden nehézség ellenére is valahogy boldognak tűnt. Ennek örültem a legjobban.
