Megjött, akit annyira vártunk

Idegbajos egy nap volt. 2013. április 17. Reggel 6.10, sms: a kórházban vagyunk.Hét előtt találkoztam a kisebbik tesómmal, még munka előtt és megbeszéltük, hogy innentől kezdve szorítás van a középső tesónkért, mert útnak indult a kisfia és azt hiszem minden anya tudja milyen nehéz megtenni azt az alig 20 centit ebbe a világba. Bár végig jól volt a terhessége alatt, de volt magas vérnyomás, cukor, minden ami kell. Annyira szigorúan betartotta a diétát, hogy hátulról meg nem mondtam volna róla, hogy terhes, mert karcsú volt még az előző hétvégén is, mikor meglátogattuk így testvérileg és még plázáztunk és főzött nekünk, meg minden. 

Szóval vártunk. A kicsi már felhívott, hogy szerintem mi van, délután 2 és még semmi hír. Már ráírtunk telón, hogy mondjanak már valamit! Semmi. Ki tudtam volna ugrani a bőrömből és régen éreztem már ilyen szorongást. Ilyenkor sajnálom, hogy nem bagózok! Képtelen voltam hazajönni, az irodában munkaterápiába fogtam, hogy eltereljem a gondolataimat - volt mivel - aztán 6 körül már nem láttam a monitort a fáradságtól és elindultam haza. Csak szépen komótosan, mikor megcsörrent a zsebemben a telefon. Apám volt, hogy végre felhívta a sógorom és elmondta, egészséges kisfiuk lett, 3700 gr, 56 centi, egész napos vajúdás után végül császárral. Egészséges szép, sima kisgyerek. Alig várom, hogy lássam, hogy karba vehessem. Szombaton babalátogatás :)