Kilábalásom a saját, ködös nyomoromból, új erőkkel töltött fel. Mint aki hosszú álomból ébredt és most csak pislog. Elkezdtem minden embert másképp látni. Kritikusabb lettem, agresszívabb. Annyira büszke voltam magamra! Úgy éreztem tudok valamit, amit más nem és beképzeltségemben azt gondoltam, tudok segíteni másoknak. Nem értettem az ellenállást, azt, hogy nem kérnek ebből. Csodálkozva néztem, hogy látom a mások problémáit is és nekem van megoldásom. Mégsem hallgattak rám. Gőgös voltam, elteltem a saját vállveregetésemmel. Próbálkoztam egy ideig, és aztán sikerült egy félig meddig idegen emberrel komolyan tengelyt akasztanom. Ez térített észhez. Hetekig gondolkodtam a történtek után, mert elég rendesen kiosztott. Észhez tértem. Rá kellett jönnöm, hogy örülhetek annak, ami velem történt, de nem azért változott az életem, hogy belőlem valamiféle tanító legyen. Ááá...kicsi ember vagyok én ahhoz. Mikor ez lefutott bennem, az egóm a padlóra került. Rövid idő múlva felállt ugyan onnan, de maradt két lábbal a földön, hogy egészséges egyensúlyba tartsa a lelkivilágomat. Azóta soha nem engedtem, hogy szavaival túlkiabálja a józan eszemet és olyan irányba vigyen, ami lealacsonyítja a tetteket, amiket véghez viszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése