Reggel már későn vettem észre, hogy nincs itthon kenyér és mivel családom együtt óhajtott reggelizni, hát felpattantam a bicóra és elvágtattam a pékségbe. Tényleg siettem, ne kelljen várniuk. Mikor az úton tekertem át megláttam azt a régi srácot, aki gyerekkori barátom és aki évek óta Angliában dolgozik. Ahogy meglátott megállt, pedig már indulni készült. A gyerekkor könnyű szele csapott meg, mint mindig ha találkozunk. Mindig magasabb volt nálam, egy utcában laktunk egész életünkben. Jártam is vele, de nem úgy szerettem, ahogy ő szerette volna, hogy szeressem. Sosem értette meg.
Mindig úgy beszélünk, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Mindig bíztam benne - anyám is. Vele bárhová elengedett, moziba, lógni csak úgy, tudta, hogy sosem hagy magamra. Megvédett a fiúktól akik meg akartak hógolyózni, és a folyosón, mikor mindenkit felbuktattak. Egyszer sötétben jöttünk haza a moziból és a kocsma előtt részeg pasasok kötözködtek. Ő átkarolt, átkísért az út másik oldalára és csendesen annyit mondott: - Nem lesz semmi baj.
És én hittem neki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése