Bár dögrováson vagyok a mandulám miatt, de már a hét közepén megígértem a kisebbik lánynak, hogy vásárolunk. Bedobtam reggel az aszpirinc-met, orrspray, smink és használhatónak nyilvánítottam magam. Végigmásztam vele a várost, ő meg ott pörgött mellettem, belém karolt és nézd anya! ezt is nézd meg! - felkiáltásokkal, tánclépésekkel rángatott üzletről üzletre (és vissza). Anya pedig nézte, tartotta, bírálta és fizette a dolgokat.
Délután idetettem magam a gép elé, blogoltam, fészeztem, munkát egyeztettem, játszottam, most meg olvasgattam. Olvasgattam a múltat. Két hét múlva lesz öt éve, hogy Bogiék miatt regisztráltam az Indá-n, azért, hogy hozzá tudjak szólni, együtt tudjak hülyéskedni a többiekkel. Most visszataláltam régi kommentekhez, régi bejegyzésekhez az ismerős blogokon. De jókat mosolyogtam, igazi-őszintén, mint akkor :) Néha meglepődtem: Jéé, ezt én írtam? - Én bizony :D
Miért kell betegnek lenni ahhoz, hogy az ember kicsit leüljön gondolkodni? Vagy miért kell ezzel megvárni a szilvesztert? Mert én is mindig rohanok. Pedig ez csak az elmúlt öt év történése. Egy percig nem unatkoztam, sokszor szorongtam és féltem, tele voltam bizonytalansággal. Utólag látom, a legtöbb felesleges volt. Megoldódtak, elsimultak a görcsök. Semmi sem ment magától persze, de minél többet tettem bele egy ügybe magamból, annál biztosabb lehettem, hogy lesz megoldás. És lett is. Arra szerencsére most sincs időm, hogy kivesézzem, ezek mennyit vettek el belőlem és mennyit tettek hozzám. Bár elnézve a ráncaimat nem kell a válaszért túl messzire menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése