Mikor nem tudom

Vannak terveim, de ha egy hirtelen információ zuhatagból kapok inspirációt, zavarba jövök. Elkezdek tévelyegni. Színes formák kavarognak a fejemben, nehezen koncentrálok és keresem az értelmét annak, amit ezek az örvénylő cikkcakkok sugallni akarnak. Mert van mondanivalójuk. Ilyenkor látják rajtam otthon, hogy spekulálok:) Alvajárva intézem a dolgokat, kicsit hanyagolom a háztartást, beszélgetés közben visszakérdezek és ilyesmi. Nem tart sokáig, általában egy hetet szoktam adni magamnak, hogy gondolkozzam és döntsek.

Azért volt fontos kialakítanom ezt a határvonal meghúzását, mert képes voltam álmodozással tölteni egy csomó időt, mindenféle végeredmény nélkül. Volt idő, mikor megpróbáltam teljesen a tervezgetés bűvkörében élni. Abban megvalósulni elég inproduktív módon eljutottam arra a szintre az önáltatásban, hogy úgy éreztem mennyi mindent elvégeztem, milyen sok dolgot tettem és csodálkoztam, hogy a világ ebből nem fog fel semmit. Na ez volt a teljes bezárkózás időszaka. Örökös megnemértettségben éltem, mert a cselekedetek bennem maradtak. Fejben csodás dolgokat vittem véghez, szépeket álmodtam, és csak építettem, építettem ezt a világot. A sérülést azért úsztam meg, mert a legtöbb befordulóval ellentétben nem a sötétség húzott magával, hanem valami fény, ami egy idő után kifelé mutatott ebből a zombilétből.

Saját döntésem volt, hogy megválok az álomvilágomtól. Élni akartam az életemet, alkotni, tenni a dolgomat, maradandó nyomot hagyni a körülöttem élő emberekben a tetteim által. Ezt másnak nem sikerült volna elérni nálam, csak az én akaratom tudott kihozni ebből. És kiléptem egy másfajta fénybe, megvolt bennem a bátorság, hogy elhagyjam a biztonságot jelentő belső szférát és felvállaljam egy másfajta élet fájdalmait. De rá kellett jönnöm, az igazi élet itt van és bár átálmodozhattam volna az életem, így sokkal boldogabb vagyok.