Úgy vagyok a fővárossal, ha sokáig nem megyek hiányzik, ha négy napnál többet vagyok, már jönnék haza. De ez az élmény kell néha és annyira szerencsés vagyok, hogy a tesóm ott lakik és hajlandó napokra befogadni magukhoz és a sógorom sem bánja - vagy legalább is nem mondja.
Szombaton egy kedves, selyemfestéssel foglalkozó hölgy tartott nyílt napot a műhelyében. Egészen véletlenül leltem rá a felhívására, az utazásom előtti héten. Regisztráltam és elmentem a világ végére, hogy láthassam a műhelyét és ahogy alkotnak ők négyen a kolléganőivel. Gyönyörűség volt minden perc. Ki is próbálhattam, mandalát lehetett festeni. Az én remegős kezemmel elég nehéz kontúrozni, főleg, hogy izgultam is kicsit. Régi kelta motívumot választottam, amit ismerek is, egy életfát. Kicsit tényleg reszketős lett, de a festés annál jobban sikerült. Igazi élénk színek, összemosódása a festéknek, és ahogy szétszalad az anyagon... mint egy varázslat.
Az én fejem nem szokott fájni. Na jó, egy évben egyszer mondjuk, de az is fáradságtól, vagy láztól. Most viszont úgy éreztem olyan mentális-kulturális sokkot kaptam ettől a kreatív töménységtől, hogy mire este hazaértem, az állkapcsom, a fogaim, a szemem, szóval minden kapcsolódó porcikám fájt. A férjem megpróbálta az ő kis gyógyító technikáját, de ez most erősebb volt nála. Megfejeltem egy Algopyrinnel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése