A véremben van. És most bizalmaskodni fogok. 16 éves korom után jópár "megesett" lány volt a környezetemben. Mikor 18 évesen én is "megestem" anyám csak ennyit mondott: - Látod, milyen jó, hogy annak idején egy rossz szót sem szóltam egyikről sem! - És tényleg. Nincs jogom leszólni, beleszólni egy másik ember életébe. Véleményem? Az van. Ha úgy hozza a szitu, talán el is mondom, de papolni erkölcsről, házasságról, hűségről nem fogok. Aki olvas, vagy vette magának a fáradtságot és jobban megismert az tudja, van mihez tartani magam. Az élet egy hosszú folyamat. Adott pillanatban kijelenteni valamiről, hogy fekete, vagy fehér tök hülyeség - mégha én sokmindent ma is úgy gondolok, mint 17 évesen. Mikor leírom a velem történt dolgokat, abból lejön, hogy miről mit gondolok, hogy reagálok bizonyos ingerekre. A legjobban ebből lehet megismerni az én világképemet, de hogy ezt másra ráerőltessem?... Az észosztás sosem ment nekem. Bár mindenki a saját életét élné és ne tudná jobban mi a jó a másiknak! Attól kedvelhetek valakit, mert nem az én normáim szerint él és érdekelhet, hogyan alakul a sorsa, vagy a kapcsolatai. Nem kell, hogy tessen! - bocs, de ennél jobban nem tudom megfogalmazni.
Minden esetre anyámtól akkor egy életreszóló leckét kaptam a kioktatás és a felesleges, rosszindulatú pofázás mellőzéséről. Pedig csak egy kurta mondat volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése