A hűségről

Remélem kedves blog-barátom nem haragszik meg rám:)

Nála olvastam a hűségről. A kiindulás pedig egy blogbejegyzés, mely szerint egy fiatal nő, aki már tizenéve házasságban él, most úgy érzi beleszeretett egy másik férfiba. Nem is igazán akartam kommentelni, aztán mégis csak megtettem, de nem mondtam vele semmit, legfeljebb azt, hogy voltak gondolataim. Előre bocsátanám, én nem írnám ki, ha lenne ilyen sztorim és neki is szerencséje volt, hogy csupa normális ember kommentelt hozzá. Ilyen dologban idegenektől tanácsot kérni lehetetlen vállalkozás. Elhiszem, hogy összezavarodott, hogy tanácstalan, de ha kap is jószándékú, használható tanácsot, akkor is az ő életéről van szó.

Nem élhetjük más életét, nem vagyunk a helyében. Mindenki csak a saját szemszögéből látja ezt a nőt, de senki sem érzi ugyanazt. Sokan voltak már ilyen helyzetben, de nem ebben. Ezért kell óvatosan fogalmazni. Én inkább kérdezgetném, meghallgatnám, mert az ami az egyik embernek üdvözítő megoldás, a másiknak kész öngyilkosság.

Lehet megközelíteni a dolgot úgy, hogy a csaj nem túl következetes és ha már férjhez ment azt csinálja komolyan és semmi kilengés, mert mit képzel ő..? Újra mondom, nem vagyok a helyében. Ha valaki csinált valamit 15 évvel korábban nem biztos, hogy ma is úgy csinálná. Ki vagyok én, hogy elítéljem ezért, még ha tudom, ezzel valakinek nagy fájdalmat okozott. Most ebben az életben kell élnie és, ha úgy gondolja lemarad élete szerelméről hát mondjon le róla? Meg tudja ezt úgy tenni, hogy ne fájjon 10 év múlva, azt érezvén lemaradt valamiről? És ha ez a döntése rányomja a bélyeget a kiegyensúlyozottnak mondott házasságára és e nélkül a döntés nélkül is boldogtalanná teszi a másikat?

Másrészt különbséget kell tenni a vágy és a szerelem között. Sokan összetévesztik. Megkívánni valakit gyorsan és türelmetlenül, érezni azt az állandó vonzást, mindig rá gondolni, vele lenni - ez nagyon vonzó lehet, mondhatni ellenállhatatlan. De eljutni idáig annyit jelent, mint engedni, szinte behívni ezt az érzést. Alkalmat keresni, adni valakinek, hogy kiváltsa belőlünk. Ez a nem mindig tudatos nyitás az, ami bírálható. Az unalom, a mindennapok és a megszokás szüli ezt és ha időben nem ismerik fel és nem tesznek ellene, előbb utóbb valamelyik fél nyit. Vissza lehet csinálni, de borzasztóan nehéz és bármennyire igyekeznek nyoma marad. Ez éretté tehet egy kapcsolatot, de lehet, egy nap már csak a romok maradnak.

Az a szerencsés, ha két embernek a házassággal kapcsolatos alapfogalmak ugyanazt jelentik és nincs mellébeszélés. De így a végén leszögezem: a házassággal nem kapunk olyan írást a kezünkbe, amivel garantálják, hogy ez már ezután mindig így lesz, holtodiglan holtomiglan stb. Az emberek változnak és kívánnám mindenkinek, hogy ne érje soha a másik fél részéről bántás, mégis azt kell mondjam nem ismerhetjük a másikat 100%-ig. Mindenki hozhat váratlan döntést, látszólag minden különösebb indok és előzmény nélkül. Én nem vagyok már egy mai csirke :) sokmindent láttam és átéltem már, de nem kell nekem hinni...vannak szerencsések:)

De inkább válás, mint hazudozás, inkább válás, mint olyannal élni aki nem szeret. Ez is megérne egy posztot, hogy megéri-e nyelni, meghunyászkodni, vagy megalázkodni azért, hogy ne hagyjanak el?