2i

A nevemről.

Harmadik generációs Katalin vagyok a családban, hála apámnak :), aki azt mondta anyunak, nem hoz haza minket a kórházból, ha nem az ő, mármint az anyám, nevét kapom. Igaz anyu próbált rá hatni és még a Kunigunda is szóba került, mint végső érv, de nem hatott, így maradt az első leánygyermeknek kijáró, hagyományos keresztnév. Ez már akkor sem számított nagyon modernnek, de engem nem zavart, mert nem volt az osztályban két Kati soha, míg Andi és Anita 3-4 is. A nagymamám még Kató volt, anyu kisKati én pedig Katica lettem így családon belül az vagyok ma is, viszont ez a becéző forma házon kívül nem állja meg a helyét és ez akkor volt a legzűrösebb, mikor gimibe jártam. Sehogy sem tudtak a nevemmel megbarátkozni. Ott mindenkinek modernes neve volt: Inez, Mercédesz, Lívia...

Tudni kell rólunk, hogy a suliban kiemelten tanultunk oroszt, angolt és matekot, ja és elég "pihentagyúak" voltunk mindig, az osztályfőnök nagy bánatára:) Első idegennyelvi óráinkon bemutatkozáskor a tanárok már eldöntötték milyen beceneveken szólítanak minket, velem kapcsolatban elég jó volt a fantáziájuk: voltam Kátya, Kátyenka, Kate, Kathy, vagy egyszerűen csak Cat. Aztán nem sokkal később a pad alatti postában a megszólítás már Ii volt, vagyis Kéti és valamelyik okos matekfaktos fiú hozta ki belőle a 2i-t. Négy évig voltam 2i, se előtte, se utána, mégis mikor nicket kellett választani egyből ez ugrott be és valahogy illik rám, én vagyok...