Gondolat

Azon gondolkodtam, ha most kellene valamilyen oknál fogva párt keresnem mit tennék?

Kit tudnék úgy elfogadni, mint Őt? Elfogadni a hibáival, a morgásával, a családjával egütt? Képes lennék megérteni így egy másik férfit? Idén lesz 20 éve, hogy együtt vagyunk. Mikor megismertem alig volt szőr a mellkasán:) Jó ég, szinte együtt nőttünk fel. A körülöttem élő más fiatalok azt mondták, elég sokszor: erről is lemondassz, arról is lemondassz... Ha racionális szemmel, kívülről nézem, igen, lehet, hogy sokmindenről lemaradtam. De az én szememben ez nem lemaradás volt valamikről, hanem csupa olyasmi, amit nem is akartam kipróbálni, vagy megtenni. Ha komoly gondunk volt, a legjobb megoldás az volt, hogy megpróbáltunk túlnézni rajta. Reménytelennek tűnő helyzetben is tervezgetni és soha nem a másiktól várni a megoldást. Hosszú együttélésünk alatt is építgettük a saját énünket, tanultunk, dolgoztunk, vannak saját hobbiaink és saját barátaink, van önálló életünk is, nem csak közös. Ettől vagyunk érdekesek egymásnak, ettől vagyunk képesek megújulni. Ez a békesség is jár kompromisszumokkal, de ezek nem lemondások, hanem ésszerűség. Átcirkuszolhatja az ember az életét és lehet boldogtalan csak azért, mert őt senki sem érti meg. Kérdezzük meg tőle mi is tenné boldoggá? Ő maga sem tudná a pontos választ.

És képes lenne engem valaki ennyire elfogadni? Engem szeretni? Amilyen vagyok belül és persze kívül is? Elfogadná a családomat, a kötődésemet a dolgaimhoz? Vagy kellene ahhoz is legalább 20 év? Nem tudom... és nem is akarom kipróbálni. Remélem még legalább 2X ennyi időt ad nekünk az élet, hogy láthassuk, mindaz amit teszünk, amit felépítünk, miként ad hozzá a körülöttünk lévő világhoz akár egy cseppet is:)