Bántó felismerés

Együtt dolgoztam itt ezzel a csajjal. Nagyon bírom. Erős, okos, határozott. Egyidősek vagyunk, de ő teljesen más életet élt, mint én. Sokáig külföldön dolgozott, önállóan élt, aztán férjhez ment, a férje jóval fiatalabb, mint ő, tehát most is sokmindent maga intéz, a srác amúgy is külföldön van éppen, úgyhogy a lakásfelújítást is egyedül vezényli le. Szóval, egyszerre kerültünk ide és nagyon hamar lejött, hogy mi itt a helyzet. Jól kiegészítettük egymást a munkában, de egyszercsak éreztük, hogy valami el fog romlani. A főnök nem adta le rendesen az infókat, ezen oknál fogva elkezdtünk hülyeségeket csinálni. A kollegina egyre inkább pepörgött. Állandóan pattogott és veszekedett mindenkivel. Néha már én is éreztem ez túlzás, de örültem, hogy a sorsomat van kivel megosztanom, így mindig egymásnak panaszkodtunk. Átjött hozzán napjában többször is. Mindig zizgett, mindig volt valami újabb "botrányszagú" mesélnivalója. Sokszor hozta rám a frászt azzal, hogy kirúgnak minket, hogy rossz változások lesznek, mert ezt hallott, meg azt hallott. Állandóan görcsbe voltam, minden nap azzal jöttem be, ma ugyan mi lesz. Már a legapróbb dolgok leírásánál is remegett a kezem. Egyik nap azzal állított be, megegyezett a főnökkel és elmegy. Már másnap be sem jött.

Azóta - 1 hónapja - nyugi van. Mindenki csinálja a dolgát és nincs bántás, vagy hangos szó. Mikor elment arra gondoltam, most mi lesz? elmegy az egyetlen szövetségesem. És tessék! Így utólag az fog kiderülni, hogy ő volt a megosztó? Tényleg ő tartotta izgalomban a népeket és próbálta uszítgatni az embereket egymás ellen? Ez a felismerés nagyon rosszul esik, mert tartjuk a kapcsolatot azóta is és nem tudom ezzel azonosítani őt. Viszont az igazság letagadhatatlan: nem vagyok jó emberismerő.