Tegnap

Ballagtam a buszpálya felé. A problémás barátnőmnél minden olyan nyugodt volt. A lakása és ő maga is. Ballagtam hát át a téren, kezem a gyomrom magasságában összefűzve, szokásom szerint bal kezemmel forgattam a másikon lévő gyűrűt. Körülnéztem, mert nyüzsögtek az emberek. Anyukák nagy pocakkal, mindenféle korú gyerekekkel. Biciklisek szlalomoztak a szökőkút vízpermetében. Hatalmas képernyő előtt fiatalok nézték a meccset, söröztek és beszélgettek. Langyos volt az idő és békés a hangulat. Vajon akik éppen itt vannak, milyennek látják az asztalok felett a napernyőket, milyennek érzik a kávét, a sör ízét? A nyírt gyepet csak én látom kopottnak? gyerekeket ilyen kis helyesnek? 

Ahány embert megkérdeznék annyiféle válasz kapnék ezekre a hétköznapi kérdésekre. Pedig a világ ugyanaz, mi vagyunk mind mások. Ezt kellene tudomásul venni és mégis ez a legnehezebb...