Hideg volt este, majdnem telihold. A szokásos családi találkozót rendeztük meg a sírnál, kivéve a messzi tesómat, ő most nem volt itthon. Ennyi év után is gombóc van a torkunkban és próbáluk kicsit idétlenkedni. Ezért szeretek inkább egyedül menni. Heten voltunk, a gyerekek élvezték a gyertyagyújtást, mondjuk mi már otthon fél 4 felé gyújtottunk mécsest. Dumálgattunk mindenféléről, üdvözöltük az arra járó ismerősöket. Az, hogy ilyenkor mindenkit egy cél hoz oda, és a sok ember ugyanazt gondolja, összehozza az embereket. Az ilyen kis falusi temetőnek megvan a meghittsége és még ha sokan is vannak, nem tűnik zsúfoltnak. Hideg volt, toporogtunk és mivel mindenkinek volt még másfelé is útja, fél óra után elköszöntünk.
Az ember megadja a tiszteletet azoknak is akik elmentek. Régebben úgy gondoltam a temetőbejárás majd megnyugtat. Feledteti a hiányt, amit a halála okozott. Aztán mikor rájöttem, hogy egy fenét, és magamban kell keresnem a megoldást és valahogy nem tudom összekapcsolni a külső dolgokat az érzelmeimmel, nem mentem már olyan gyakran. Időnként megyek, a lelkiismeretem hajt, de senki kedvéért nem demonstrálom, hogy márpedig én milyen böcsülettel ellátom a gyászoló gyermek feladatát. Ha olyanom van, virág nélkül is megyek, sétálok, gondolkozom, emlékezem. De már közöltem a családdal, hogy aki márványt mer halálom után fölém húzni súlyos százezrekért, az számítson rá, hogy kísérteni fogom élete végéig:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése