Az a pillanat, mikor legszívesebben belélegeznéd őt, hogy az érzés mindig megmaradjon. Az érzés, amit annyiszor megcsúfoltak, letagadtak és eladtak. Az emberiség szerencséje, hogy képes a legmélyebb mocsokból is megtisztulni, álmainkba belopózni és lágyan megtölteni minket. Mikor minden könnyebbnek látszik, még ez a nehéz élet is, amit élünk. Próbálunk belekapaszkodni, mert meglátjuk a tisztaságát, a szenvedélyét, fehér villanásokat, melyek az éjszakáinkat is bevilágítják. Kibírja a csalódásokat, a hazugságokat, sokmindent... Magától nem marad fenn, sok "munka" van vele. Csak mivel a lélek, mint olyan elengedhetetlen a fenntartásához, egyre kevesebb helyen látom. Talán idős emberek közt, vagy az utcán járva egy-egy pillanatig. Filmekben villanásnyira érzékeltetik, de sokszor kinevetik és a szerelmet, mint felesleges érzelgést mutatják. Szánom őket, de komolyan. El is tértem az eredeti mondani valómtól.
Köszönöm ezt az érzést neki, ennyi év után is.
Ezt muszály volt leírnom akkor is, ha arra sincs időm, hogy leírjam: nincs időm:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése