Izgultam. Eléggé. És készültem. Időben értünk oda, éppcsak annyira állt le a férjem az autóval, hogy kiugorhassak, tűzött is el a tilosból. Kedvesen fogadtak, kitűzőt kaptunk, hogy könnyebben beazonosítsuk egymást. Elballagtam az árusokig és vásárolgattam néhány dolgot, amit már régóta szerettem volna magaménak tudni:) Persze mindenki köszönt mindenkinek és alap a tegeződés, bár korban nagy a szórás.
Mikor már elég sokan voltunk, bementem én is a terembe, ahol kipakolgatták a többiek a cuccaikat, mert volt aki árult is, mások csak mutogattak. Álldogálltam hátul és kicsit kívülállónak éreztem magam. Jöttek a csajok, régi ismerősként köszöntötték egymást, látszott rajtuk, hogy örülnek a másiknak. Csak egy páran húzódtunk meg egyedül a homályos sarokban és akkor úgy gondoltam, ideje lépni és a félénk ácsorgókat megszólítani. Nem kellett kéretni őket, mert csak egy kis barátságos odafordulásra volt szükség és szívesen beszédbe elegyedtek velem:) Sőt! Nekem meg sem nagyon kellett szólalnom, mert olyan dumásak voltak.
Elnéztem a nagyokat. Erős, kemény asszonyok, akik maguk építették fel a vállalkozásukat és ez a munka tölti ki a mindennapjaikat. Kicsit mindannyian felnézünk rájuk és sokan irígylik őket, én viszont tudom mennyi munka, álmatlan éjszaka, számolgatás és kuporgatás van a siker mögött. Mikor szóba kerültek olyan témák, mint másolás, ötletlopás érezhetően megemelkedett a zajszint. Az ajándékozás jól ment. Egymást húzogattuk ki a kalapból. Igazán mindenki kitett magáért. Délben innom kellett egy kávét, a büfében is zajlott az élet és örültem, mikor az egyik nagyon híres csajjal, aki szolnoki, tudtam pár szót váltani. Érdemes volt elmenni és remélem nemsokára szerveznek még ilyet és az is el tud majd jönni, aki ilyen, vagy olyan okból most nem tudott.
Ma olvasgattam az élménybeszámolókat és jópár olyan bejegyzését, aki nem tudott eljönni. Hihetetlen, hogy van köztük olyan, aki vakítóan tehetséges, évek óta sikerei vannak, ebből él és mégis kisebbrendűségi érzéssel és depresszióval küzd. Hihetetlen. Hol a bibi, mikor alkotó tevékenységet végez, örömmel és teli ötletekkel éli a mindennapjait, vásárokba jár, 1000 emberrel találkozik és olyan gátlásos, hogy én hozzá képest a büszkeség szobra vagyok. Ez egy kicsit lehangoló volt így délelőtt. Úgy indultam neki a nagy ismeretlenből és megkérdeztem magamtól mi a legrosszabb ami történhet? Észre sem vesznek. Azt ki lehet bírni. És mi a legjobb? Jól fogom érezni magam. És így is lett. Nem elismerésért, ismertségért mentem. Nincsenek a blogéletemben konfliktusok, nem volt félnivalóm, egy kis szorongás volt bennem, semmi több, az is csak az ismeretlen helyzetnek szólt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése