Az a bizonyos út... amin megyünk. Együtt, mégis egyedül. Azt hiszem tudom merre haladok... tévedek. Mindig bebizonyosodik, hogy nem arra kell mennem amerre én gondolom. Vannak jelek. Terelgetnek. Azt hiszem tudom a célom. Sőt! Mások is tudják - azt hiszik - jobban, mint én. Aztán kiderül a cél is csak egy állomás volt. Megyek. Történnek dolgok, jók, rosszak. Amit rossznak hittem, kiderül jó irányba vitt. A jónak hitt dolog felejthető. Ki tudná megmondani merre visz az út? Félidőben járva, mi lesz a jövő? Visszanézve: ki gondolta volna? Ki tervezte így? Ki rendezte el az élet folyását? Mennyi volt a saját döntés és mennyi a sors? Kérdések. Rengeteg.
Elnézem, ahogy eteti a cicákat. Gondoskodva adja eléjük az ételt. Mi lesz belőle? Szeretném megóvni a döntésektől, azok súlyától, a bántódásoktól. Tudom, nem vagyok rá képes. De szeretném. Szülőként a legnagyobb meghasonlás. Néha kemény vagyok. Nem olyasmiben, mint az apjuk. Nem mindig az érdekel, rend van-e a szobájukban, vagy el van-e mosogatva? - Az embert nézem bennük, azt ahogy boldogulnak, ahogy a kapcsolataikat alakítják. Ne legyen bántás, lenézés bennük, de legyen megértés, bizalom, egészséges önértékelés, kedvesség, fantázia, nőiesség. És érdekes látni, ahogy ezt - két különböző emberként - hogyan élik meg, azt amit tőlem látnak hogyan használják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése