Újra belefutottam ebbe a helyzetbe, és ismét ugyanazt érzem. Meghalt egy kolléganőm anyukája. Én nem tudom vígasztalni... Hasonló volt, mint nálunk. Telefon, hogy menjen a kórházba, mert baj van. Az a riadt tekintet és a bizonytalanság, hogy most mi lesz. Rohanás és találkozás bizonytalan orvosokkal, minden rendben lesz, várni kell, nyugodjanak meg... Aztán este elköszönés, jövünk holnap, jó éjszakát, vigyázz magadra, reggel találkozunk. Reggel csak egy telefon, meghalt. Önvád és sírás, miért nem maradtam vele?! Elbúcsúzhattunk volna, nem egy holnapi találkozás reményében, hanem, mint aki véglegesen távozik. Fontos dolgokat mondhattunk volna még egymásnak, olyasmiket, ami nem pótolható.
Az, hogy mindezt magam is átéltem sokmindenre megtanított. Útmutatás volt a további életemre és mikor túljutottam a megrázkódtatáson rájöttem, át kell gondolnom sokmindent, a dolgok fontosságáról, a sorrendekről az életemben. Az elfogadásról, a döntéseimről. Nem szoktam ilyesmiről beszélni, mert ez néha olyan pátoszos. Nem is akarom a nézeteimet rátukmálni senkire, még a családtagjaimra se. Szerintem mindannyian levontuk azokat a konzekvenciákat amiket tudtunk. Én a mai napig át tudom élni ugyanazokat az érzéseket, mint akkor. Persze nem akarom, de mikor fontos döntést hozok, mikor megbántanak, vagy valami rosszul esik a reakcióimat sokszor az akkor szerzett benyomások irányítják. Helyes ez? Nem tudom. Nagy befolyással van az életemre, de nem akarok rajta változtatni, mert szerintem így helyes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése