Nehéz kérdés. Fiatal voltam, nem is tudtam mire vállalkozom. De szerettem volna családot. Otthon azt láttam gyerek fejjel, hogy a szüleim házassága tökéletes. Ilyet akartam magamnak is. Két emlékezetes veszekedésen kívül nem emlékszem többre közöttük. Sokszor bújtak össze a konyhában, vagy bárhol, nem beszéltek emelt hangon egymással - velünk is csak módjával. Puszival váltak el és találkoztak, együtt osztották be a pénzt. Úgy gondoltam szerencsés vagyok, hogy ilyen emberek nevelnek és példaként állt előttem az ő kapcsolatuk.
Anyukám nem volt egy közlékeny fajta. Velünk mindig beszélgetett, de mindig csak rólunk. Ezt már felnőtt fejjel fedeztem fel és furcsa volt, hogy gyerekként olyan természetesnek vettem ezt a felállást. Ha mentünk valahová, ők ketten mindig egymás mellett mentek az utcán és mi hárman pedig előttük. Sosem köztük, legfeljebb mikor még nagyon kicsik voltunk. Maguk előtt terelgettek minket és ők pedig utánunk karonfogva, vagy csak úgy szorosan egymás mellett.
Gyorsan eljött az idő és mi úgy döntöttünk összeházasodunk. A mai eszemmel fel nem foghatom honnan volt meg bennünk a bátorság, a semmire megesküdni. De ott volt előttem az a példa, amit otthon láttam, a tökéletes házasságról. Bár én már akkor nagyon felnőttnek gondoltam magam, anyu csak azután kezdett bizalmasabb lenni, ahogy a lányom megszületett. Addigra a húgaim is idősödtek és már nem csak a gyereket látta bennünk. Akkor már el-elmondott dolgokat, olyasmiket, amik bántották sokszor, de nem volt kivel megbeszélnie és mi jó hallgatóságnak bizonyultunk, hiszen ismeretlen világba kaptunk betekintést és ez néha nagyon rossz volt. Sokat küzdött, hogy a kapcsolatukban egyenrangúként vehessen rész - az apám elég domináns - azért, hogy többet "lelkizzenek", a betegségeivel való együttélésünk ne menjen a család rovására, az anyósa ne tegye tönkre a házasságukat, azzal hogy megfeleljen vélt vagy valós elvárásoknak és a kudarcok, hogy ha kerékbe töri magát sem képes erre. Így utólag sajnálom, hogy nem tudtam segíteni neki többet ebben, hogy hogyan tudott volna öntudatosabb lenni és a saját életét(is) élni, teljesebben, mint ahogyan tette. De én akkoriban már a saját gondjaimmal voltam elfoglalva és magam sem tudtam ennyi mindent, mint most.
Sok illúzióval lettem szegényebb és az ideál leszállt a piedesztálról ahová én emeltem, de még mindig úgy gondolom a példaérték megmaradt, legalább is számomra. Mégha a legtöbbmindent másképp csináltam is, mint ahogy otthon történtek a dolgok, a lényeg, az alapok ugyanazok, és ez olyasmi, amire lehetett építkezni, gyereket vállalni és tervezni a jövőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése