Éppen hason fekve. Jöttek a gondolatok, keresték a társaságom, játszottam velük. Úgy csináltak, mint a macska, nem várt simogatást, gügyögést. Nemes egyszerűséggel bevackolt a csípőm mellé az árnyékba és összegömbölyödött. A gondolataim sem siettek sehová, de nem is erőszakoskodtak. Csak szálldostak lassan, összevissza. Eszembe jutott, mikor - talán 1000 éve - barátlány panaszkodott a tökéletesség hiányáról. Hogy ő sosem találja, amit keres. Sosem passzolnak a dolgok. Hogy a másik nem érti meg őt, nem érti a gondolatait, a gondjait. Szívesen rápirítottam volna, de nem volt hozzá szívem.
Ki a fene ígérte meg neki, hogy talál a másik nemből egy abszolút hozzá hasonlót, valakit, aki olyan, amilyennek ő elképzeli és nem is fog megváltozni a következő 50 évben?
Lassan, óvatosan elkezdtem neki mondani, hogy vannak hasonlók. A leghasonlóbbakkal szoktunk összebútorozni, urambocsá összeházasodni. De azt a tökéletest azt hiába keresi. Ha szerelmes lesz - végre - valakibe, az teszi majd a leghasonlóbbá, különlegessé, különbbé a többinél. Ha azzal az idővel jól gazdálkodik, olyan erővel vésődnek a lelkébe az összetartozás fonatai, hogy a szerelem múltával is megmarad a tudat, hogy közösség van köztük.
Nézett rám. Fiatal volt, nem értette én meg nem tudtam ennél jobban elmagyarázni. Olyasmit akart, ami egyszerűen nem létezik...
vannak ilyenek. a legtöbb sosem ébred fel. legyen nekik könnyű a boldog...ság.
VálaszTörlésnem tudom mi van vele azóta, de félek olyan súlyos csalódásként éli meg mindegy egyes ilyen rádöbbenését, hogy nem fog normális kapcsolatot kialakítani, mert egy alapvető tartózkodás, félelem alakul ki benne.
VálaszTörlés