Van hogy elengedem a fülem mellett, sőt általában nem veszem fel, de van mikor igenis a lelkemre veszem és ha van módom helyre is teszem ezt a dolgot. Főleg ha elég idő is van rá, mert ezt kitárgyalni nem egyszerű. Szóval arról van szó, ha valaki megjegyzi: könnyű nektek... - és itt jön valami "okosság" : nem lógnak rajtatok a gyerekek, el tudtok menni, jól megvagytok, ott a ház... - na ez az, amit néha ismeretlenül is megkapunk - az meg még rosszabb, ha ismerőstől. Ugyanis, ha úgy látom érdemes energiát feccölni a magyarázkodásba, vagy felvilágosításba, meg is teszem. Mert ezek a dolgok nem voltak ingyen. Most úgy néz ki, mintha mi lennénk a gondtalanság szobrai. Eljárunk erre arra, dolgozunk, a lányok már nagyok, és tényleg van házunk és autónk is(és persze hitelünk). Egy kívülálló számára, aki most kezd az életéhez, akinek a mi korunkban még picik a gyerekek, aki két év után váló félben van - és sorolhatnám - biztosan nagyon irritáló lehet ez a fajta szabadság ahogy mi most élünk. Csak éppen azt felejtik el, hogy ez nem volt ingyen, nem ajándék. Ezek mögött komoly, sokszor kockázatos dolgok, döntések vannak. Sokszor fájó lemondások, szűkölködés és félelem, mi lesz holnap? Lesz-e kajára, pelenkára? Sokszor kockáztattunk - már eleve az, hogy összeházasodunk nagy reckír volt és hogy bevállaltuk a születendő gyereket. Aztán, hogy otthon laktunk, majd mikor megvettük a - majdnem - komfort nélküli kis házat, azután az építkezés - vele minden finomság - hitel, alighogy belevágtunk a férjemet kirúgták, anyósoméknál laktunk egy szobában - aki lakott már egyedül az tudja, egy élmény visszaköltözni a szülőkhöz, akkor már két gyerekkel, apósom balesete, a sógoromék esküvője... - szóval ezermillió alkalom, hogy az ember megfutamodjon és azt mondja elegem van, kiszállok. 10 évig nincs nyaralás, csak a gyereknek van új cipő, sokszor csak vajas kenyér, hogy legyen hűtő, konyhabútor, kanapé. Mindketten vállaltunk plusz munkákat, de nekem inkább az volt jó ideig a dolgom, hogy a gyerekeknél pótoljam az apjukat, annyit dolgozott - mondjuk most is:) Amúgy is rajtam maradt ez a "mindenki anyja" státusz.
Egyszer egy jó barát, akinek nem azért mesélte ezeket a férjem, mert értetlenkedett, hanem mert szeretett volna megismerni minket és kérdezgetett azt mondta, hogy ezek a dolgok megválasszák egy kapcsolat sorsát, vagy szétbomlik, vagy ezekben a "tüzekben" összekovácsolódik. Tehát amink van azt ezeknek a felvállalt nehézségeknek köszönhetjük. Nem egy nagy tudomány, de bánt néha, hogy "lekönnyűzik" az életünket, mikor mi tudjuk a legjobban mennyit tettünk érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése