Ha másnak mutatod magad, mint aki vagy, sosem derül ki, ha nem akarod. Játszod azt a szerepet, amit kitaláltál magadnak. Mások olyannak ismernek meg és fogadnak el, ahogy megmutatod az énedet. A hozzád való viszonyuk ahhoz a szerephez kapcsolódik, amit beállítassz magadnak. Mi a baj a szerepekkel? Eljönnek olyan pillanatok, mikor valamiért szorítani kezd a jelmez. Ez olyan, mint a tudathasadás. Feszengeni kezd az ember, próbál kitörni. Elkezd haragudni a környezetére, hárít és olyanokat gondol, hogy: - Miattatok csinálom az egészet. Azért játszom, mert ezt várjátok tőlem. Ilyennek akartok látni és én ilyen lettem miattatok. - És haragszik lassan az egész világra. Nem veszi észre, hogy ez gerinctelenség. Legyen az ember önmaga és keressen olyan társaságot, olyan embereket, akik önmagáért szeretik. Ha állandóan játszmázunk nem csak másokat csapunk be, hanem önmagunknak okozunk rettentően nagy károkat. Ha ugyanis úgy döntünk nem játszunk tovább, egykettőre ott állhatunk magunkban, mert nem biztos, hogy az eddig minket körülvevő emberek majd elfogadják álcánk lehullásást és a másik énünket. Ha véget vetünk a színháznak fel kell rá készülni, hogy másik közönséget kell keresni. Esetleg ha az átváltozás lassú, lehet jól kijönni belőle, hiszen aki szeret minket annak lehet, hogy bejön a megváltozott én is. Erre viszont csak akkor van ráció, ha a felvett séma nem tér el alapjaiban az igazi jellemtől.
ezt szépen megmondtad:) teljesen igaz
VálaszTörlés