Tegnap délelőtt egy órára kisütött a nap. Nem tudom ennek hatására az én hangulatom javult, vagy a körülöttem lévőké, de az jutott eszembe, hogy olyanok vagyunk, mint az olivaolaj. Miért?
Ez egy régi történet:)
Mikor építkeztünk, lebontottuk a kis házat amiben laktunk egészen a belső szobáig. Az megmaradt, ez ma a hálószobánk. Kényszerűségból anyósoméknál laktunk egy télen át és mivel ott nem fért el minden cuccunk, hát ebben a meghagyott szobában raktároztuk egy csomó holminkat. Mivel akkor már évek óta saját háztartásunk volt, volt elég motyónk. Mikor eljött a tavasz - bár még éjszakánként hideg volt - folytattuk az építést. Akkor már abból a szobából is ki kellett pakolnunk a garázsba. Mentem kifelé az ajtón, kezemben egy rakás holmival, jött szembe a sógorom és a kupacból kikapott egy üveget. Görög ásványvizes palack volt, félig olivaolajjal töltve, de nem a szokott formáját mutatta. Előző nyáron kaptuk tőlük ajándékba. Görögből hozták a termelői olajat, amit közvetlenül hordóból engednek a túristák által odavitt mindenféle palackokba. Sűrű, aranyoszöld színű olaj volt és nagyon takarékosan bántam vele, aztán mégis elfelejtkeztem róla és ott telelt a fűtetlen szobában. Most bizonytalan színű, és állagú anyag lötyögött az üvegben. - Ezzel mit akarsz csinálni? - kérdezte. - Nem tudom, valószínű kidobom. - válaszoltam. - Ezt nem. - mondta és kitette az alap szélére, a napra. - Várjunk egy kicsit. - Vártunk. Nem telt el egy óra és a nap újra életet és színt varázsolt az üvegbe. A sógorom simán meghúzta az üveget és közölte, hogy semmi baja az olajnak és ha nekem nem kell adjam neki. Eszem ágában sem volt:)
Hát, ennyi az embernek is elég. Már lemondanánk róla, de egy kis napfény rendbehozza a lelkét:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése