Valahogy olyan furcsa érzés. Átmegy az ember a Dunán és olyan, mintha másik országba tévedne. Mindig megcsap ez az érzés. Lenyírt fű az út szélén, a felüljárók oldalán, beültetett körforgalom, minden kis terület bevetve, nem számít, hogy milyen meredek a domboldal. A falvak arrafelé is rendezettek, de a közterületek egészen mások.
Gyönyörű napraforgótáblákat láttam, mint a tenger olyan hosszan. Büszkén álldogált a kukorica és mindenhol aratták a búzát, már szedték is össze a szalmabálákat. A földek szélét nem veri fel a gaz, több helyen locsoltak és úgy egyáltalán... nem is tudom min múlik ez? Pénz, vagy igényesség? Valószínű mindkettő.
A kitáblázott kukoricáról eszembe jutott boldogult gyerekkorom, mikor apu még a két kisebb tesómnak külön csinált kapát, mert még kicsik voltak a normál méretűhöz, és a rendes évi háztájit mentünk kapálni. Hagyma, napraforgó, kukorica, utóbbiból természetesen hibrid, hogy legyen mit címerezni. Nem porozhatta be magát az egyik fajta, ezért minden egyes szálból ki kellett húzni a virágot, még kinyílása előtt. Volt hogy csak fél holdat, volt, hogy egészet íratott apu. Csípett a por, vágtak a levelek, meleg volt és nem babra ment a játék, mert ellenőrzéskor, ha csak egy bóbita kilátszódott a sorok felett a nem megfelelő részen, hát jött a kombájn és lesilózta az összeset, kárba ment a hónapokig tartó munka. Volt, hogy olyan tábla jutott, ahol nem lehetett locsolni, mert magasfeszültségű vezeték alá vetettek és volt, hogy olyan lapályos rész jutott, ahol mocsár volt két hónapig, na ott ki sem kelt semmi. Lutri volt. Viszont többfélét is csináltunk és biztos pénz volt őszre, mire hármunkat újra be kellett iskolázni és cipő meg kabát kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése