Volt sírás és nevetés, fájdalom, rengeteg kérdőjel és bizonytalanság, de összességében nem volt másabb, mint az elmúlt évek. Nyomtuk ahogy tudtuk és megbirkóztunk vele, ahogyan mindig is tettük. Vállt vállnak vetve átesünk a nehezén midig, mert erre használjuk ezt az életet. Munkára, családra, a kötelességeinkre.
Nehéz? Nehéz.
De tudtam előre és, ha tudtam már 20 évvel ezelőtt is, akkor mi változott? Több ráncom lett és szeretném azt gondolni, hogy bölcsebb lettem éveim számával. És mi lesz? Nekem már valószínű hasonlók. Remélem lesz még ilyen évünk, mert bár fájt nagyon sok minden, lehet, ennyire még sosem, de valahogy ez jelenti, hogy élek. Ha átsiklok felette, akkor nem élem meg, ha átélem, hát fáj, de emlékeztetnem kell magam, hogy ezt akartam. Dolgozni, tanulni, családozni, gyerekezni. Asszem itt meghazudtolom valamelyik fizikai törvényt - nem tudom melyiket, mert ebben sosem voltam elég jó - hogy a testek mindig a kisebb ellenállás irányába mozdulnak el. Nos, ez nálam nem jön be. Mindig megtaláltam a nehezebb, tüskésebb utat.
Sosem bántam meg.
Elnéztem ma este őket, igaz közel sem volt egész a csapat, mert csak az ünnepre tudunk összejönni, de valahogy egység érzés lett. Baszogatták egymást folyamatosan - engem is - de nem érdekelt. Így együtt lenni a saját tökéletlenségünkben teljesen megfelel a valóságnak és a szeretet elmossa a különbségeket.
Szabin vagyok év végéig - 3 nap összvisz - a telefonomról (mindkettőről) leveszem a hangot, majd visszahívom aki keres. Elegem volt és tényleg szabadságon akarok lenni az irodától. Nem volt időm készülni, nem volt időm sütni, vásárolni, csomagolni, ahogy mindig. Holnapután elutazunk a sógoromékhoz - nem lesz könnyű - de nem bánom, majd megoldom azt is. És nem iszom ennyit, mint most... Bizonyos őszinteséghez kell nekem egy kis alkohol, bár a tesóm úgy ment el, hogy azt mondta igyál még egy pohárral. Ismer. Ő látta rajtam, mint ahogy én is rajta. Szabadulni attól, ami most a legnagyobb teher. Elvesztett illúzióktól, elvesztegetett energiák, érzések elengedése. Ott égett a szemében, ahogy a reményé is, hogy nem fogja magát mindig ilyen szarul érezni. Talán nem. Némán mondtam neki, hogy tartson ki, semmi sem tart örökké, csak néha olyan, mintha a jó dolgok elillannának, a rosszak meg ránk telepednének.
Világvégét jósolnak. Sokan hisznek benne. Annyira szeretnék az emberek a változást, hogy még ebbe is belemennének. A múltkor olvastam: - nem a világvége a katasztrófa, hanem, hogy minden ugyanígy folytatódik, mint eddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése