Mert hogy mostanában rendszeresen téma. A legrégebbi, legtovább tartó munkahelyemen volt két olyan ember, akikre a mai napig felnézek, mint főnökre. Nem voltak hibátlanok - ki az? - de szakmailag az ő igazgatásunk alatt zökkenőmentesen működött - és azóta is működik - egy 800 embert fogalakoztató cég. A következő munkahelyemen is az áruházvezető csaj, mondhatni tökéletes volt. Egy velem egyidős, jól iskolázott, több nyelven beszélő nő. Olyan típus, akire felnézett a legutolsó takarítós Jóska bácsi is és elismerték a főnökei is.
Szerintem a jó vezető tanul. Sokat, sokfélét. Alulról kezdi és végigjárja a ranglétrát, a tanulóéveket, mondjuk két három helyen és még 40 éves kora előtt megkapja azt a vezetői pozíciót, amiért megdolgozott.
Mindenki előtt - előttem is - ott állt a lehetőség a tanulásra, arra, hogy képezzem magam. Meg is tettem, de megmaradtam a középfokon. Eljátszottam a gondolattal többször is, de valami mindig visszahúzott. Nem volt elég a késztetés ehhez, általában elégedett voltam a helyemmel és ennél magasabb célt nem tűztem ki sosem.
Továbbtanulhattam volna, még felnőtt fejjel is, de valahogy nem volt igazán fontos. Az igazán fontos dolgok mindig itthon vártak, a család, amit olyan régen vállaltam, ott voltam mindig teljes és elégedett.
Igen, tanulhattam volna és végigjárhattam volna a vezető pozíció felé az utat, de akkor nem lennék ez az ember, akivé így váltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése