Ezt sokáig fogalmaztam

A nagyanyámhoz - az apám édesanyjához - járunk hímezni tanulni, a kisebbik kistestvérem meg én. Ez a riselős hímzés, amit régi típusú, lábbal hajtós gépen csinálnak.

Nem volt könnyű döntés.

Szóval a mama egy elég egyedi asszony, aki rettenetesen akaratos, önfejű, de emellett nagyon kreatív. Gyönyörűen kézimunkázik és verseket ír. Hosszú évekig kerültem. Csak akkor mentem a közelébe, ha muszáj volt. Miért is? Mert nem tudtam kezelni a konfliktust, amit mindig éreztem köztünk feszülni. Soha szóban nem hangzott el köztünk ez a tény, de ott lógott a levegőben és a maradványai mindig is meglesznek, mert egyikünk sem tökéletes.

Gyerekkorunkban sokat voltunk náluk. Velük is laktunk, mert mikor anyu beteg volt, egyszerűen átköltöztettek minket hozzájuk, mert úgy egyszerűbb volt(nekik). Mama lelkiismeretesen ellátott minket. Tiszta ruha, cipő, finom kaják, leckénk rendben, hajuk szigorúan két coffba fonva minden reggel. De azt hiszem sosem bocsátjuk meg neki, hogy nem szeretett minket. Sem minket, se az anyánkat. És ezt az utóbbit évek óta az orrunk alá dörgöli, persze csak átvitt értelemben, anyu halála óta is. Mert mi mást jelenthetne, ha valakinek 40 év után is csak a hibái jutnak az eszébe? Sokáig tartott, mire képes voltam úgy gondolni erre, hogy ő ilyen és soha nem fog megváltozni. És ő így szeret. Úgy van vele, ha valakivel szemben fizikailag teljesíti a kötelezettségét, azzal a szeretetét fejezi ki, és minden el van rendezve. Ezért méricskél állandóan, pénzben, kinek mit adott és mennyiért, és kire mit hagy majd, ha meghal. Úgy védtem ki ilyenkor, hogy ne legyek mérges és ne fájjon, hogy feldíszítettem magamban a mondatott: " Szerettem az anyámat." - és ez, mint egy pajzs állt közénk és szépen elirányított minden rámszögezett szemrehányást.

83 éves. A korral járó egészségügyi problémák most kezdik elérni. Romlik a látása, koordinációs zavarai vannak, ugrál a vérnyomása. Mostanában többet találkoztunk és mindig mondta, hogy úgy fog meghalni, hogy a családban senki sem tanulja el tőle a hímzés technikáját. A kicsivel van bennünk elég kitartás és kíváncsiság, de az eddig eltöltött két este után még mindig nem hisszük el, hogy simán megúsztuk a szokásos múlt felhánytorgatása című műsort.

Tisztelem azért mert képes volt elválni. Ez borzasztóan nehéz lehetett, mert ki kellett állnia a világ elé, azzal, hogy életének ezen a területén kudarcot vallott. Biztosan nehéz lehetett együtt élni nagyapámmal, aki krónikus ivós és nőzős volt. Viszont bebizonyította, hogy képes egyedül is boldogulni. Új házat épített, dolgozott, maszekolt, társasági életet élt, ha nagyon akart volna, párt is találhatott volna, de szerintem nem véletlenül maradt egyedül. Neki ez az életforma volt való.

Azt viszont nem hajlandó elfogadni, hogy az övén kívül más életszemlélettel is lehet boldogulni.

Tehát most tanulunk tőle és látom rajta, hogy örül. Egyrészt hetente kétszer társasága van, másrészt nem viszi magával a tudást, hanem látja, hogy valami, ami neki sok örömet és pénzt hozott egykor, itt marad utána, nem vész el.