Talán...

Talán most már tudok róla írni. Talán tudok úgy gondolni rá, hogy ne kezdjek el bőgni... vagy mégsem?...

10 év után az élet megismétli önmagát. Anyu után apósom.

Egy olyan ember ment el tőlünk, aki a családunk egyik fő bástyája volt. Egy kérlelhetetlenül szigorú, de szeretettel teli ember. Mindent megtett értünk, mindent amit kértünk és azt is amit nem. Nélküle nem lenne házunk, otthonunk, sem nekik, sem a sógoroméknak és még sokaknak. Beteg volt, de nem tudtam, hogy ennyire. Utoljára mikor találkoztunk az a pulcsi volt rajta - puha és meleg - amit én választottam neki. Éppen vacsorához készülődtek, én meg a hülye nyugdíjnyilatkozatommal nyúztam anyósomat. Bementem az ebédlőbe és megsimogattam a hátát - azon a héten lázas volt, valami vírustól - Tiszta víz vagy - mondtam. - Pedig most fürödtem mondta ő - de látod... - Láttam.

Nem tudom leírni mennyire hiányzik, mennyire hihetetlen, hogy nincs többé. Olyan szilárd pont volt az életünkben, amihez nekünk fel kell még nőni, ha a gyerekeink szemében ilyenek szeretnénk lenni.

Ott voltam mikor meghalt. A saját nappalijukban. Az utolsó lélegzetéhez értem vissza az orvossal. Addig ült a megszokott helyén, de akkor lefektettük a dokival a földre. Még egy pár másodperc és ennyi... Ha kórházban lett volna sem tudtak volna rajta segíteni - vigasztalt az orvos - de szörnyű volt a tehetetlenség.

Csak kapkodtam levegő után és nem értettem, hogy történhetett ez??!

Nekem kellett elmondanom a férjemnek telefonon, aki nem volt itthon. Anyósomnak is szóltak, hogy jöjjön haza Pestről. Én takartam le...

Mikor a férjem hazaért nem bírtam tovább és átjöttem a lányokhoz, nekik is el kellett mondanom mi történt. Hitetlenkedés és sírás. Még egyszer visszamentem, de arra már nem voltam képes, hogy végignézzem mikor a sógorom és anyósom hazaérnek. 

Kedden volt a temetés. Rengeteg, rengeteg ember, akik tisztelték és szerették. Előtte készülődés. Én kerestem ki a zenéket, amiket a temetésre választottak, vásároltunk, minden esténket odaát töltöttük, idegileg teljesen lezsibbadtunk, de ez a kínzó érzés megmaradt. A hiány, hogy soha többé nem látjuk szöszmötölni a kertben, vagy kedves galambjai között, vagy BudSpencer-t nézni a kanapén. Egész délután folyt a tor. Ha nem voltak 80-90-en akkor egyen sem. Estig mosogattam, és segítettem és mosolyogtam és beszélgettem, itthon vendégül láttam a sógoromékat, mert odaát nem tudtak volna aludni.

Holnap lesz két hete...

A karácsonyi vásárban neki külön ajándékot vettem, a Vörösmarty téren betyárbögrét, vicceset. Sokáig keresgéltem, hogy szép legyen, jó legyen. Már a névnapjára is kigondoltam mivel tudnám meglepni, imádott bográcsba főzni nekünk és azzal kapcsolatos dolgot szerettem volna. Együtt kellett volna Zalába mennünk szüretre, vagy csak Martfűre fürdőbe... meg még egy csomó mindent csinálni. De már nem lehet... Minden amit elmulasztottunk, már megvalósítatlan marad. 

Nyugodj békében tati! (élt 63)